Az ember egy biológiai motivációkkal rendelkező társadalmi lény. Létünk egyik nagy paradoxona, hogy a kultúránk jóval gyorsabban változik, mint a genetikánk, ami konfrontációkhoz vezet a morál és a szociális élet számos területén. A politika a törzsi ösztön gyeplőjén keresztül próbálja megkaparintani és kezében tartani a hatalmat, melyhez egyre hatékonyabb eszközök állnak rendelkezésére.
Evolúció és értelem
Az evolúció alapelve egy rendkívül egyszerű körkörös logikán alapul: aki hatékonyabban képes a génvariánsait a következő generációba juttatni, annak génvariánsai nagyobb arányban lesznek képviselve a következő nemzedékben. A test a gének célba juttatására szolgáló gépezet. E feladathoz nem elegendő csupán túlélni a környezet viszontagságait és megszerezni a napi betevőt, hanem szexuális partnert is kell találni, amihez megfelelő stratégiát kell kialakítani a szociális térben. A viselkedés túl komplex ahhoz, hogy minden részletre kiterjedő genetikai programokkal legyen irányítható, ezért e munkára a DNS megalkotta az agyat. A gének elsősorban a viselkedés általános idegi stratégiáit kódolják ösztönök, késztetések és preferenciák formájában, az agy önálló feladata pedig a részletek kidolgozása lett. Ehhez a gének az agy fejlődését és működését részben nyitott programokkal irányítják, melyeket a tapasztalat tölt meg konkrét tartalommal. Az emberi faj egyedülálló fejlettségű lényeglátó intelligenciával rendelkezik. E képesség elvileg lehetővé teszi, hogy megértsük a dolgok mögöttes tartalmát, ideértve a saját késztetéseinket és azok evolúciós értelmét is.
Biológiai küldetésünk
A gének és a környezet elmére való hatását illetően egy régi keletű vita folyik még ma is. A korai pszichológia részben biológiai indíttatású volt: Sigmund Freud és William James is az ösztönök szerepét hangsúlyozták. Az ún. behaviorista irányzat egy gyökeres fordulattal a tanulás kizárólagos szerepére helyezte a hangsúlyt úgy, hogy közben az agyat egy fekete doboznak tekintette. A Standard Társadalomtudományi Modell szerint tiszta lappal születünk, a viselkedést egyedül a társadalmi lét határozza meg, a biológiánknak nincs semmi szerepe. Az elsősorban állati viselkedést kutató etológia lázadt fel először a környezet kizárólagosságát hirdető eszmékkel szemben, s állította vissza az ösztönök szerepét az őt megillető helyre. A természettudományos oldalon is túlleng néha az inga: vannak, akik (pl. Robert Plomin) a genetikai meghatározottság szélsőséges álláspontját képviselik, teljesen elvetve a környezet szerepét. A helyzet azonban az, hogy a viselkedés agyi kontrolljáról ma még keveset tudunk, a genetikai hátteréről pedig szinte semmit.
Annyi viszont bizonyos, hogy származásunk nyomait nem csupán a testünk, hanem az elménk is magában hordozza. Sőt, a biológiai küldetésünket biztosító genetikai és idegi mechanizmusok jelenleg is aktívak. Ezért játszik a szex központi szerepet az életünkben, ezért törekszünk előre a társadalmi hierarchiában, és ezért próbáljuk manipulálni partnereinket és vetélytársainkat e küzdelmek során.
Az emberi elme az evolúció és a társadalmi fejlődés közös gyermeke. A hatalmasra nőtt agyunk csupán lehetőséget biztosít a magas szintű kognitív képességeink kialakulásához, civilizációs múltunk nélkül csupán egy lármás majomhorda lennénk. A genetika és a környezet nem egymást kizáró tényezők, a DNS általi vezérlés és a környezeti hatások ugyanis az ún. epigenetikai szabályozás szintjén összeérnek: mindkét komponens a gének kifejeződését kontrollálja. A genetikai programunkba be vannak kalkulálva a jövőbeni környezeti hatások, ezek nélkül mind az agy, mind az elme fejlődése abnormális lesz.
A hiányzó láncszem
A gének vs. környezet vitából szembetűnően hiányzik egy harmadik elem, a szabad választás képessége. Feltehetően azért, mert noha elvileg képesek lennénk rá, mégsem tudunk felülemelkedni a génjeink és a neveltetésünk agyunkba égetett meghatározottságain. Pedig e determinizmusoktól legalább részben mentes, autonóm gondolkodás az emberiség számos problémájára jelentene megoldást. Az oktatási rendszerünk elsődleges feladata lenne annak megvalósítása, hogy e sajátsággal össztársadalmi szinten rendelkezünk.
Vérségi alapú együttműködés
William D. Hamilton brit evolúcióbiológus egy rendkívül egyszerű összefüggésre jött rá: az egyes génvariánsok nem csupán azáltal terjedhetnek el egy populációban, ha az azokat hordozó egyén sikeres, hanem akkor is, ha a hozzátartozók jól teljesítenek. Ebből az következik, hogy egy törzsi-rokoni közösségen belüli kooperáció és önzetlen viselkedés szelekciós előnnyel jár. A modern társadalmak kinőtték a törzsi kontextust, hatalmas méretű közösségeket hozva létre, ahol a vérségi kötelékek jócskán felhígultak, de az ősi ösztönök tovább élnek, amit pl. a család összetartó ereje vagy a bizonyos országokban még ma is "kiválóan" működő nepotizmus fémjelez.
Taktikai kooperációk
Az amerikai pszichológus-antropológus páros, Leda Cosmides és John Tooby szerint az emberi közösségekben nem a rokoni kapcsolat az együttműködés alapja, hanem egy ettől független általános kooperációs hajlam. E gondolatot támogatja a vitatott csoportszelekciós elképzelés is, mely szerint nem az egyén, hanem a csoport maga áll szelekciós nyomás alatt, s az a közösség sikeres, melynek tagjai segítik egymást. A nem-rokonok közötti kollaborációra azonban nem feltétlenül egy külön idegi apparátus motivál, hanem inkább az lehet a helyzet, hogy a törzsi ösztön agyi gépezete ilyen esetekben is képes aktiválódni. Ismert jelenség, hogy egy viselkedés az eredeti értelmétől eltérő helyzetekben is működésbe léphet. A saját gyermekekkel való törődésre az evolúció pozitív pszichológiai viszonyulást hozott létre a szülőkben, amely genetikai szempontból inadekvát esetekben is megnyilvánulhat, pl. örökbefogadott gyermekek esetében, vagy amikor a kiskutyák ösztönösen mosolyt generálnak bennünk. Talán a gének egyszerűsített kódolási módszere teszi lehetővé az ilyen kisiklásokat, melynek lényege, hogy e mechanizmus gyakran csak motiválja a cselekvést, de vak a részletekre és nem ellenőrzi a végeredményt (viszont statisztikailag hozza a várt eredményt). Génjeink késztetnek pl. a nemi aktusra, de nem végeznek összehasonlítást a szomszédokkal, hogy meghaladtuk-e már őket gyermekáldásban. Ezért szexelünk fogamzásgátlás mellett is, pedig a gének szemszögéből nézve ez egy értelmetlen pazarlás.
A modern nyugat a biológiánk pozitív vonásait erősíti
A civilizációs fejlődés egyik fontos jellemzője a biológiai örökségünk destruktív formáival való leszámolás, illetve a pozitív hatásúak társadalmi elfogadottságának megerősítése. Míg korábban az idegen törzsek/népek lemészárlása hőstettnek számított, ma a jog és az átalakult moralitás megfékezi ezeket. Sőt, ma már az állati életet is paragrafusok védik. A fejlett államok óriási lépéseket tettek a más bőrszínűek, vallásúak és szexuális orientáltságúak, valamint a nők és a gyermekek elnyomása ellen, amit nem homályosít el az a tény sem, hogy jelenleg éppen egy anti-demokratikus és anti-humanista ellenforradalom zajlik világszerte. Génjeink rugalmasan - a „ha, akkor” logika alapján - kódolják attitűdjeinket. Ugyanazon helyzethez eltérő módon viszonyulhatunk: a személyiségünk, az élethelyzetünk és az általános társadalmi légkör hatással van arra, milyen magatartásunk jut érvényre. Bizonyos esetekben barátként, máskor ellenségként tekintünk a szomszéd népekre; néha megértők vagyunk a mássággal rendelkező csoportok iránt, máskor - egyéntől függő erősséggel - fóbiáink keletkeznek ellenükben.
Futballszurkolók és kocogók – virtuális érdekközösség
Az emberben igen erős az együvé tartozás érzésének igénye, amely néha meghökkentő látszat-közösségeket hoz létre. Közel két évtizede Németországban dolgoztam, és ott vettem észre egy rendszeresen előforduló fura jelenséget: futás közben a futók, kerékpározás közben pedig a bicajosok üdvözöltek. Kialakult egy pillanatnyi virtuális mikroközösség az azonos sportot gyakorlók között. Hasonló a helyzet bizonyos autó- és motormárkák tulajdonosainál, például, amikor egymást nem ismerő Minisek és Harleysek üdvözlik egymást az úton való találkozáskor. Pusztán a logika szemüvegén nézve, az a tény, hogy egy bőrlaszti hányszor halad át a gólvonalon 90 perc alatt, totálisan lényegtelen. Mégis, gyakran emelik ezt a világ legfontosabb eseményei közé. A focisikerek nemzeti büszkeségünk részévé váltak. Labdarúgóink dicsősége a Mi dicsőségünk is egyben, hiszen ugyanahhoz a közösséghez tartozunk. Érdekes, hogy egy versenyló is betöltheti ezt a szerepet.
Számomra az egyik legmegdöbbentőbb törzsi megnyilvánulás a szurkolói kemény mag viselkedése, akik képesek egymással véres verekedésekbe is bonyolódni. Itt nyilvánvalóan a törzsi ösztön értelmetlen aktiválódásáról van szó, hiszen az ilyen hőzöngéssel csupán egy jelentéktelen pszichológiai haszon keletkezik: a drukker gárda egy közösséget alkotónak képzelheti magát a klubcsapattal, amely akár külföldi is lehet. Ezek az egyébként erős kötelékű csoportosulások azonban csak részben valódiak, hiszen nincs igazi közös feladatuk, ráadásul, Cristiano Ronaldónak fogalma sincs, kicsoda Kovács Péter Juventus-szurkoló.
A különböző közösségek összetartó ereje változó mértékű. Például, a vízilabda szurkolók messze nem alkotnak olyan szoros eszmei szövetséget, mint a fociultrák. Szemben a vallásos emberekkel, az ateisták közismerten gyengék a közösségteremtésben. Ugyanez igaz az értelmiségiekre és a liberálisokra is, akik képtelenek valódi erejüket az érdekérvényesítés szintjén megjeleníteni.
Nyelvek és vallások
A modern emberi populációk genetikailag kevertek, és gyakran idegen népek élnek együtt egy hazában, részben elkülönülve. Az azonos nyelv igen erős kohéziót biztosít. Ezért kétségek nélküli pl. a székelyek magyarsághoz való tartozása és ezért van ellenségeskedés a flamandok és a vallonok között. Ugyanezért sikeres az USA és Németország szövetségi rendszere és sikertelenek az Európai Unió mélyebb integrációt célul kitűző törekvései. Az egy országon belül reprodukciós izolációban élő népeket (zsidók, romák, nyugat-európai muzulmánok) viszont - hiába az azonos nyelv - hajlamosak vagyunk idegeneknek tekinteni, főként, ha más a kultúrájuk és más hitrendszerben élnek. A vallás szintén rendkívül fontos a csoportidentitás képzésében. Egyes vallások hívei képesek önkéntes halálba menni a hitetlenekkel folytatott vélt háborújuk során. A csoportösztön bizarr megnyilvánulása ez. Vannak olyan politikusok, akik megpróbálják a nemzetet a vallással azonosítani, és az ateistákat ebből kirekeszteni, mint, ahogyan azt a néhai id. George Bush tette hírhedtté vált kijelentésében: „Nem tudom, hogy az ateistákat valóban ugyanolyan állampolgárként és hazafiként kellene-e kezelni. Ez egy nemzet Isten égisze alatt”.
A nemzet, a nyelv és a vallás a vérségi kapcsolattól magasabb hierarchia-szintű csoportképző tényezők.
Bőrszín és nemiség
A törzsiség nem csak az összefogás nemes eszméjéről szól, hanem az idegenekhez való ellenséges viszonyulásról is. Nem csupán legyőzendő ellenfeleknek tekintjük őket, hanem negatív, gyakran dehumanizáló sajátságokat is tulajdonítunk nekik pl. az intelligencia, a bűnözési hajlam és egyéb személyiségjegyek tekintetében. A rasszizmus a törzsi ösztön egyik legártalmasabb megnyilvánulása. Lehetséges, hogy egyes sztereotípiáknak van némi féligazság-jellegű alapja, a fő kérdés viszont az, hogy ezek genetikai vagy szociális tényezők hatására alakultak-e ki. Ez utóbbi esetben ugyanis lenne egy társadalmi feladat: felemelni ezeket az embereket. Egy másik probléma, hogy a rasszisták nem különítik el az egyént a csoporttól, még ha az illető nem is rendelkezik az általuk kifogásolt tulajdonságokkal. Több tanulmány is kimutatta, hogy a fajgyűlölet erősen asszociált a tudatlansággal és az alacsony intelligenciával. Ugyanez igaz általában az előítéletességre.
A klerikális társadalmak üldözik a hagyományostól eltérő szexuális orientációjú és nemi identitású embereket, de a fejlett világ vallásosabb térségeiben is előbukkan néha e kérdés. Az egyházak a Bibliára hivatkozva ítélik el az "eltévelyedéseket", a politika pedig észrevette, hogy a gender-téma feszegetése tábort erősítő hatású lehet: „ha utálod azokat, közénk tartozol” - sugallják. Ezt a csalit igen sokan beveszik. Az intoleráns gondolkodás nem érti, miért ne tehetné az ember azt, amit szeretne, ha másoknak nem árt ezzel.
A xenofóbia és különféle félelmek gerjesztése, valamint ezek kombinálása összeesküvés-elméletekkel, politikai nyereséget hozhat, mivel a törzsi összetartás ősi reflexeit aktiválja az erre fogékony emberek körében. A közös idegi háttér miatt, a különféle negatív érzelmek asszociálhatók egymással, erősítve így a hatást: pl. ha rothadt zöldséget szagolunk, időlegesen növekszik az idegenellenességünk. Hasonlóan, a xenofóbia fokozható, ha összekapcsoljuk azt a fertőzésektől való félelemmel, különösen, ha ez utóbbit közvetlen kapcsolatba hozzuk az idegenekkel. Gyanítom, hogy a vírustagadás és az idegengyűlölet között nagy az átfedés, ezért egy ilyen esetleges törekvés meghasonulást okozhatna a koherens gondolkodású hívek körében. Ráadásul, egyes országok ilyen eszközöktől sem visszariadó vezetői vírustagadók, és éppen a pandémia kapcsán váltak szembetűnővé rátermettségbeli hiányosságaik, ami a bukásukhoz is vezethet.
Az intolerancia a társadalom egyik legártalmasabb mételye, amely nem csupán a közhangulatot erodálja, de negatív hatással lehet egy ország sikerességére is, mivel az együttműködés helyett gyűlölködő megosztottságot eredményez.
Politikai törzsiség
A politikai csoporthoz való tartozásban az objektív tényezőket (érdek- és értékazonosság) átszövi a vélt szempontok hálózata. A vallás és a nemzeti eszme szinte bármelyik pártalakulatban megtalálhatná a helyét, mégis rendszerint a jobboldalhoz köthetők. Az igaz, hogy a különböző általános problémákhoz való viszonyulásban több közös vonás is van a pártszimpatizánsok között, de ezek nagy része távolról sem olyan jelentőségű, amely miatt egy országnak két egymásnak feszülő táborra kellene szakadnia. Az Átkosban jóval kevésbé számított, hogy valaki vallásos volt-e, siratta-e Trianont, vagy rendelkezett-e homofób érzelmekkel, mivel nem voltak pártok, akik rendszerbe foglalták és felnagyították volna e nézetbeli különbségeket. A politika törzsiséget próbál építeni különféle eszközökkel, melyben az internet nagy segítséget jelent. Megjelenésekor a net óriási várakozásokat ébresztett: azt hittük, hogy az információk szabad áramlása a társadalmi progressziót segíti majd elő, de sajnos ehelyett az irracionalizmus, az átverések és a propaganda melegágya lett. Sőt, a világháló törzsképző tényezővé vált mára, nélküle nem jöttek volna létre egyáltalán, vagy ekkora létszámban a mindenfajta tudományellenes társaságok, mint a laposföld- és 6000 éves Föld-hívők, a chemtrailesek, az eszement vírustagadók és oltásellenesek, és különféle egyéb téveszmés kompániák, valamint a celebeket, azok gyerekeit és ex-partnereit körberajongók sokmilliós táborai.
Az ember egyik jellemző vonása, hogy mások nézeteit gyakran abban a hiszemben teszi magáévá, hogy ezek saját eredetűek. E tévedés egy igen fontos rést képez elménk védelmi vonalán, amit pl. a reklámipar és a politikai propaganda kíméletlenül kihasznál. Az ember hajlamos információs buborékba is zárni magát, hogy védje elfogultságait. E törekvésben nagy segítséget kap „törzsének” irányítóitól, akik az ellenfeleket démonizálják, gúnyolják, és háttérhatalmak által irányítottnak állítják be, a médiájukat pedig fake news-nak nevezik. A zárt szubkultúrában létező, önigazoló egyén egy idő után képtelen lesz a fontos dolgokat a maguk valójában látni, ezért a vélemény-diktálóknak való kiszolgáltatottsága maximálissá válik. Az információs buborék falának legfőbb ragasztóanyaga a felszított csoportösztön, melynek lebontásához a törzsi logikán kellene felülemelkednünk. Ehhez azonban felkészült elme szükségeltetik. És itt jön elő újra az oktatás fontos szerepe.
Törzsiség a tudományban
A tudomány világában is jelen vannak a törzsiség egyértelmű jelei. Bizonyos helyeken még ma is alapvető fontossággal bír a kapcsolatrendszer a pozíciók és a pályázati támogatások elnyerését illetően, de kétségtelen, egyes szakterületeken nyugati típusú bírálati rendszer működik. Ennek ellenére, kizárólag hazai terepen igen nehéz felemelkedni, ha az ember nem valakinek a valakije, vagy nincs benne a brancsban. Viszont, a külföldről eredményesen hazatérők zömében képesek megtalálni a számításaikat. A jelen helyzet nem az utóbbi években alakult ki, de nem is javult jelentősen. Sőt, a tudománypolitika jelen tendenciáit illetően sokan tartanak a szakma további eróziójától.
Mi magyarok büszkélkedünk a tudósainkkal, miközben nem vesszük észre, hogy a sok Nobel-díj mögött egy kellemetlen kérdés lapul: vajon miért nem hazai kutatásért kaptuk ezeket? A kérdésre adott helyes válasz segíthetne a megoldás követendő stratégiájának kidolgozásában. Véleményem szerint a magyar társadalom nem ismeri el kellőképpen a kibontakozó tehetséget, melynek fő oka a kutatótársadalom gyenge immunrendszere az irigység és az összefonódások elleni védekezésre. Az egyetemi hierarchiában könnyebben kialakulhatnak nem kizárólag szakmai-alapú döntések és kinevezések. Ha nem megfelelő ember kezében van egy feladat, az nem is lesz hatékonyan megoldva. Ha nem arra alkalmas emberek kerülnek vezető pozícióba, az egy lefelé tartó spirált fog generálni, többek között az utódlás kérdésében, mivel az elődnek jelentős szerepe van az utód kiválasztásában. Ismert jelenség, hogy egy „A” szintű vezető „A” szintű utódot szeretne, egy „B” szintű viszont csak „C”-t. Hiába ömlik a pénz a kutatásba, ha lyukas markúak tartják érte a kezüket. Szomorú látni, hogy a hatalmas összegű támogatások számos esetben csupán nyúlfarknyi eredményt hoznak létre, és hogy ez már a döntés előtt is tudható lett volna. Szintén sajnálatos, hogy igen drága kutatási eszközök csupán a státuszszimbólum szerepét játsszák, s bekapcsolás híján csak porosodnak (és amortizálódnak) az évek során. És mindezért hivatalosan senki nem felel.
Társadalmi missziónk
A társadalmi létünk nem írja felül a biológiai küldetésünket, az ezt megvalósító genetikai és agyi apparátus máig jelen van és irányítja a viselkedésünket. A modern társadalmi fejlődés azonban alapvető változásokat hozott az erkölcsiségünkben, a szellemi értékeinkben és a másokhoz való viszonyulásainkban. Az ösztöneink és késztetéseink egy része mára avíttá és anti-humánussá vált, ami gyakran ütközést hoz létre elménk biológiai és szociális eredetű részei között. Mit tehetünk ebben a helyzetben? Forduljunk szembe biológiai örökségünkkel, tehát lényegében saját magunkkal? A család és gyermekek szeretete elsősorban biológiai motivációjú. Ezt nyilván nem kell megtagadnunk, csakúgy, mint a nem kirekesztő hazaszeretetet. Ne támadjuk viszont politikai ellenfeleinket azzal, hogy ők nem a nemzet részei, mert lehet, hogy sokuk jóval többet tesz a köz érdekében, mint a melldöngetők. A futballmeccseken élvezzük a törzsiség pszichológiáját, de ismerjük ennek az értelmét és ne essünk egymásnak a mérkőzés után. Örüljünk sportolóink, tudósaink és sportlovaink nemzetközi sikereinek is, de Európa legelhízottabb nemzeteként gondolkozzunk el közben azon is, hogy a nemzeti büszkeségünk ápolását hivatott élsportért érdemes-e beáldozni a tömegsportot, az össztársadalmi egészség fontos zálogát. Szálljunk szembe a törzsiség pszichológiájának kártékony elemeivel, mint pl. más embercsoportok gyűlölete, vagy az urambátyám attitűdök.
Magas intelligenciánk lehetővé teszi, hogy olyan értelmes társadalmi küldetéseket tudjunk megfogalmazni és teljesíteni, melyek építik a hazát és a világot, valamint segítik a humanizmus, a szabadság és a tolerancia eszméinek érvényre jutását. Az autonóm gondolkodáshoz, az értelmes életcélok megfogalmazásához és a manipulációkkal szembeni hatékony védekezéshez azonban fel kell vértezni elménket tudással és a lényeglátó gondolkodás képességével.
