Az egri borvidék változik, érzékenyebben reagál a piacra, követi a trendeket, szűkíti a fajtaválasztékot, hogy értelmezhetőbb legyen a fogyasztók számára. Az egri borvidék nem változik, vagy legalábbis jobban tenné, ha nem változna, és a hagyományaira alapozva továbbra is a nagy testű, hosszan érlelhető borokat részesítené előnyben – íme két, markánsan ellentmondó vélemény, amely jól jellemzi az ország egyik legérdekesebb borvidékének összetett arculatát, borkészítési filozófiájának megosztottságát.
Caroline Gilby (Master Of Wine) egy egri borkonferencián mesélt nemrégiben arról, mennyire nehéz a magyar borokat eladni a külföldi piacokon, hiszen gyakran már a fajták nevét is bonyolult lefordítani.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy kiváló bort készíteni nem elég, legalább annyit kellene költeni marketingre, mint az új hordókra vagy a szőlőültetvényre: márpedig szavai szerint az állam senki helyett nem fogja elvégezni ezt a munkát, ezt az adott térség szereplőinek kell megtenniük. Azt pedig ugyanitt az egyik nagy hazai borforgalmazó, a Bortársaság képviselője tette hozzá: az utóbbi évek tapasztalatai szerint a vásárlók már nem töltenek el órákat a polcok között bolyongva, borokat válogatva, gondosan elolvasva a címkéket, tanulmányozva fajtákat és évjáratokat: gyors információkat és könnyen értelmezhető borokat akarnak. A testes borok helyett pedig – főként a fiatalabb fogyasztók körében – mind népszerűbbek a hordót nem látott, reduktív, illatos fajták, az Irsai Olivér és a sauvignon blanc: ezeket könnyen felismerik, ami sikerélményt okoz, és így legközelebb is ezekhez a fajtákhoz nyúlnak először.
Érdekek összehangolása
A borfogyasztás – egy felívelő szakasz után – az utóbbi időben csökkenni kezdett a kézműves sörök és habzóborok térhódítása miatt. Ez számokban is igazolható, akár az egri borvidékre vetítve: tíz-tizenkét évvel ezelőtt az egri hegyközség még 12 ezer tagot számlált, ma ez a szám 3000. Ezer négyzetméteres szőlőbirtok felett kötelező a hegyközségi tagság, azalatt csak azoknak kell regisztrálniuk, akik értékesítik a szőlőjüket. Míg korábban 6049 hektár volt a borvidék összterülete, ez mára 5000 hektárra csökkent, köszönhetően a 2009–2012 közötti időszaknak, amikor uniós támogatást kaptak a szőlőjüket kivágó gazdák.
„A szőlőművelésből manapság keserves megélni, noha akár több fiatal is szívesen képzelné el ebben az ágazatban a jövőjét. Az azonban elképesztő, hogy 2020-ban egy 20-30 hektáros ültetvényből nem tud megélni egy család, mert a szőlő ára folyamatosan csökken vagy stagnál, miközben minden más – vegyszerek, traktor, hordó, munkaerő – ára emelkedik” – panaszkodott az egyik hegyközségi tag. Hozzátette: a 2000-es évek elején az akkor még működő Egervin (az Egri Borkombinát utódcége – a szerk.) és az Egri Csillagok Zrt. mint két nagy felvásárló versengett a szőlőért, miközben ott álltak a domboknál a cseh kamionok is, hogy kivigyék a gyümölcsöt. Húsz éve 170 forint volt egy kiló cabernet franc, ma örül egy termelő, ha 120 forintot kap ugyanezért – és közben eltelt két évtized, és mindennek az ára a többszörösére emelkedett – dohogott.
Más szemmel látja a borvidéket egy nagy cég vezetője: Pál Sándor, az Egri Csillag Zrt. vezérigazgatója, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának alelnöke szerint ez a borvidék fejlődő pályán van. Az ellentmondások egy részét az okozhatja, hogy sokféle érdeket kell összehangolni a pár hektáros kézműves borkészítőétől az olyan nagy borászatokéig, mint amilyen az Ostoros-Novaj Zrt. vagy épp a Juhászvin. Kézzelfogható és jó irányt mutató változásnak értékelte, hogy a korábban oly „hírhedt” Szépasszonyvölgy az utóbbi időben átalakult, neves borászatok nyitottak itt pincéket, védjeggyel minősítik az igényes vendéglátókat. A piacnak való megfelelés azonban, mint mondta, már csak azért sem könnyű, mert az ültetvényeket nem lehet egyik napról a másikra átállítani, pedig sok esetben ezt kellene tenni: hiába jól terem Egerben például a Blauburger, ha nincs rá kereslet. Épp ezért egyfajta sikertörténetnek nevezte az egyre nagyobb teret hódító egri csillagot, amelyet mint új brandet az egri bikavér párjaként, fehér házasításként fogalmaztak meg közel egy évtizede a fiatalabb generációt képviselő egri borászok
Hisznek a bikavérben
Dula Bence tiszteletbeli örökös egri hegybíró szerint azonban igazából nincs új a nap alatt, és bőven elegendő lenne az egri borvidéken, ha a hagyományokat tisztelve és valós szaktudással felszerelkezve, tiszta pincében, gondos odafigyeléssel alkotná meg mindenki a maga borait, legyenek azok fehérek vagy vörösek, fajtaborok vagy házasítások.
„A közel egy évtizede kitalált egri csillag valójában reinkarnáció, nem egy új márka, de sikeres, csak a mostani világban, ahol folyton valamilyen újdonsággal kell előállni, hogy elérjük a fogyasztók ingerküszöbét és mozogjon a piac, a múltat már nem annyira sikkes kommunikálni” – mondta. Szavai szerint a huszadik század elejétől, vagyis az első igazi bikavéreket az 1910-es években megalkotó Grőber Jenő óta egészen a hetvenes évekig létezett az úgynevezett egri fehér, amely a mostani csillaghoz hasonlóan üde fehér házasítás volt, és mindig az adott évben legjobb minőséget hozó fajták adták az alapját.
A ’60-as évek, majd később a rendszerváltás idején elinduló divatirányzatok aztán padlóra küldték, népszerűbbek lettek a fajtaborok, valaki inkább kért egy pesti vendéglőben innentől kezdve egy sauvignon blanc-t – szinte mindegy is, melyik termelőtől –, mint ezt a klasszikust.
Ő továbbra is hisz a bikavérben, bár, mint mondja, meglehetősen indulatossá válik, amikor ennek lebutított változatát látja viszont a polcokon, négyszáz forint alatti áron, hungarikumként megjelölve, vagy amikor nagy termelői kapacitásokkal rendelkező, tucatborgyártók alacsony presztízsű olasz folyóborral keverve adják el ilyen néven a minőségi egri szőlőt csak nyomokban tartalmazó „lőrét”. Ezek mind ártanak annak a rengeteg munkának, időnek és pénznek, amit azok az egri borászok áldoznak a bikavérre, akik valóban méltó követei ennek a márkának. Hozzátette: már a kilencvenes évek elején vitája volt Gál Tiborral (a közismert egri borász 2005-ben autóbalesetben vesztette életét a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol egy szőlőbirtok szakmai vezetőjeként dolgozott) arról, hogy három-négy valódi húzónév kellene a borvidéknek, vagy inkább sok, tisztességesen dolgozó és kiváló minőséget produkáló vállalkozás: ő maga ez utóbbinak a híve, még ha ez kevésbé látványos, marketinget teremtő erő is. Szavai szerint a természetföldrajzi adottságok és a tradíciók miatt a borkultúrával rendelkező igényes borfogyasztók elvárják a karakteres „egries” megjelenést az egri boroktól, azt azonban hangsúlyozta, hogy gyorstalpalón végzett szőlészek és borászok ne akarják megszabni a borvidék arculatát, a minőség helyett a marketingre helyezve a hangsúlyt. „El kellene fogadni végre, hogy Eger a nagy, testes, hosszan érlelhető borok igazi otthona, ahol persze emellett lehet könnyű fehéreket, rozékat meg sillereket is készíteni, de az »egri vörösbor« továbbra is egy klasszikus, szerethető, valódi márka kell legyen, ez lenne a fő cél, amiért az egri szőlészeknek, borászoknak sokat kellene tenniük, legfőképpen összefogva.
A piac vezet
Hogy mennyire nem a generációk közötti felfogásbeli különbség okozza a borkészítési filozófiák egymásnak feszülését, azt jól jellemzi az Egri Borműhely két évvel ezelőtti megalakulása: ennek a kezdetekkor tíz, meghatározó borászat volt a tagja, köztük fiatal és idősebb borászok, pár hektáros borászatok és milliós palackszámot előállító nagy cégek. Mára kilencen maradtak, miután az Egri Csillagok Zrt. kilépett a társulásból. A céljuk a kezdetektől fogva az volt, hogy egységes borvidéki kommunikációval lépjenek fel, és megalkossák az úgynevezett egri palackot, amellyel a fiatal borfogyasztók figyelmét is szeretnék felkelteni.
Bolyki János, a műhely egyik tagja szerint manapság nem lehet nem reagálni a változásokra, hiszen ha nem veszik figyelembe, milyen borokat szeretnek a fogyasztók, akkor készíthetnek bármilyen szuper, testes vörös házasítást nagy tételben, az a nyakukon marad. Megvan a helyük az ilyen tételeknek is, maguk is készítenek Grand Superior borokat, de a vendégek zöme a könnyedebb vörösek és fehérek irányába mozdult el – vélekedett.
A szintén műhelytag St. Andrea Borászatot képviselő Lőrincz György szerint a világ folyton változik, és ehhez alkalmazkodni kell.
„A rendszerváltás óta nem változtattunk oly mértékben, mint kellett volna, talán azért, mert az ember egy picit mindig fél az újtól, és azt hiszi, ha ragaszkodik a régihez, és csak egy kicsit változtat, akkor minden jó lesz. De nem lesz az, és ha nem tudunk gyorsan reagálni, dönteni, lomhák vagyunk, és nem fektetünk bele pénzt és energiát, a borvidék jövőképe sem fog kifényesedni” – mondta. Márpedig Egerben rendkívüli lehetőségek rejlenek – tette hozzá –, hiszen adottsága, területe és történelmi arculata még Burgundiánál is jobb, más kérdés, hogy ezt mennyire sikerül kiaknázni.
Szavai szerint beszédes adat, hogy a St. Andrea Borászat megalakulásának első tíz évében, 2002 és 2012 között ők maguk annyi pénzt fordítottak a borászat marketingjére, mint a hegyközség az egész borvidékére, és ez az arány azóta még inkább eltolódott a cég javára. Lőrincz György nem tagadja: azok közé tartozik, akik szerint az egri borvidéknek a két, rá jellemző, különleges házasításra, vagyis a bikavérre és a csillagra kellene koncentrálnia, és eközben arra törekedni, hogy ne csak a csúcskategóriás, hanem az alapborok is nagyon finomak legyenek. A koronavírus, szavai szerint, rendezett egy kis „ámokfutást”: azok, akik eddig sem álltak elég stabil lábakon, most megrogytak, és ez okoz majd némi átrendeződést a borvidéken. Akadnak olyan, 10-15 éve még neves borászatoknak számító vállalkozások, amelyek már most visszafogottan működnek, sokan pedig a szőlőültetvények eladásán gondolkodnak.
Arra a kérdésre, hogy ezekre a területekre vajon érdeklődnek-e külföldi befektetők, úgy válaszolt: egyelőre ennek nem látni jelét, noha örülni kellene egy ilyen változásnak, mert a borvidék reputációját mindenképp növelné a megjelenésük.
