Tisztelt főnökasszony! A két kisasszony a bátyám lányai, vagyis az unokahúgaim és akkor viszem őket cukrászdába, amikor csak kedvem tartja! – közölte határozott hangon Gyulu bácsi a Márták főnökével, majd fehér glaszékesztyűs baljával tisztelgett, s az oldalán fityegő kardjával, mellén csörrenő érdemrendjeivel katonásan hátra arcot csinált és döngő léptekkel távozott az irodából. A jelenet valamikor ’41-42-ben játszódott le a Józsefváros Palotanegyedként emlegetett részének egyik szerényebb épületében. A betegápoló egyesület központja és nővérszállása szerényen bújt meg a főúri paloták között. A puritán külcsínért némi kárpótlást jelentett a kis kert, amelyen át egy kavicsos úton lehetett eljutni a bejárathoz.
Gyulu bácsi, nagyapám testvére, nagybátyám ezen a kavicsos úton csörtetett át tiszti díszegyenruhában, kardostól, érdemrendestől, hogy elégtételt vegyen az őt és unokahúgait, vagyis a Mamát és Kati nénémet ért sérelemért. A konfliktust az okozta, hogy egy alkalommal Gyulu bácsi meghívta unokahúgait cukrászdába, ahogy az egy nagybácsihoz illik. A Mama 22, Kati néném 20 éves volt. Egy szemfüles társnőjük sietett feljelenteni őket a főnöknőnél, hogy a két nővér egy katonatiszttel mutatkozott nyilvános helyen.
A retorzió nem is maradt el. Két hét kimenőelvonás, konyhai szolgálat, takarítás. A lányok amúgy sem voltak különösebben szívélyes viszonyban a szerintük vaskalapos vénkisasszonnyal, de ez a büntetés végleg elrontotta a kapcsolatukat. Persze siettek közölni Gyulu bácsival, hogy a kedélyes sütizésnek milyen következményei lettek, Gyulu bácsi ezután öltötte föl tiszti uniformisát és teljes díszben jelent meg a főnöknő irodájában. Látogatásának az lett az eredménye, hogy attól kezdve akkor mentek el Gyulu bácsival cukrászdába, amikor csak akartak. Az is igaz, hogy ezt követően már nem sokáig maradtak az egyesületnél: amint letették a vizsgáikat búcsút intettek és megkezdték önálló életüket.
Talán soha nem lettek volna ápoló nővérek, ha nagyapám a sarkára állt volna az új asszonnyal szemben. Nagymamám 28 évesen, gyermekágyi lázban halt meg, öt gyermekkel özvegyen hagyva nagyapámat. Újranősült, s abból a házasságból hat gyerekük született. Nagyapa a kis Heves megyei településen jegyzőként próbálta eltartani az egyre gyarapodó családot. Minden pengőt meg kellett nézni, mire költi.
A Mama a négy polgárit jó eredménnyel végezte el. Nagyapa barátjának, a híres Vampeticsnek jelentős birtokai voltak a környéken. Egy alakalommal Vampetics felajánlotta, hogy fizeti a Mama gimnáziumi tanulmányainak költségeit. Nagyapám otthon elmesélte, ám a mostoha felháborodva felelősségre vonta, hogy „inkább a kicsinyeket támogassa, ne a nagy culákat!” A Mama szem- és fültanúja volt a vitának és haláláig fájt neki, hogy nagyapa nem állt ki mellette.
A Mama ekkor határozta el, hogy elmegy! Hamarosan csomagolt és meg sem állt Budapestig. Ott pedig jelentkezett a betegápoló egyesületbe. Talán egy évre rá követte a nővérét Kati néném, ő is beköltözött az egyesület kollégiumába
Bizonyos értelemben cseberből vederbe kerültek. Az egyesület elnöke egyáltalán nem kedvelte a szuverén egyéniségeket. Márpedig a Mama mindig is kicsit öntörvényű volt, nyitott az újra, nem voltak előítéletei az emberekkel szemben, a kultúrában is szerette a sokféleséget. Nem érdekelte senki származása, bőrszíne, vallása. Érdekelte viszont például az opera, de évtizedekkel később imádta a Beatlest is, amikor a legtöbb kortársa a ’60-as években jejejés jampecoknak, artikulálatlanul ordítozó huligánoknak nevezte a négy gombafejűt.
A nővérek útjai a vizsgák után elváltak. Kati néném az egyik pesti, a Mama pedig egy budai kórházba kezdte meg önálló felnőtt életét.
Azután a front elérte Magyarországot is! Az ostromot is egymástól távol élték át. Kati néném egy ideig a várbéli Sziklakórházban is dolgozott. Majd visszatért első munkahelyére, és ott érte az ostrom vége. A Mama egy budai kórházban élte át a harcokat. Leckét kapott az emberi jellemből, vagy inkább jellemtelenségből is. Akadtak orvosok, akik néhány nappal korábban még lelkes nyilasnak, németbarátnak mondták magukat, de az oroszok bevonulása után már vizet sem engedtek adni a sebesült német és magyar katonáknak. Szerencsére többségben voltak a tisztességes orvosok és nővérek, akik nem nézték az egyenruhát.
Gyulu bácsi a háború viharában eltűnt, és majd’ 20 évig nem hallottak róla. Azután ’63-ban csöngettek a Bajcsy-Zsilinszky úti lakás ajtaján, és a Mama megdöbbenésére Gyulu állt az ajtóban egyszerű civil ruhában. Kondoleálni jött a Papa halálának okán. Életemben akkor láttam először és utoljára. Kilencéves voltam, de évtizedek távolából is fel tudom idézni délceg, egyenes tartását, kopaszra borotvált fejét. Valóban katonás jelenség volt. Modorában megcsillant az egykori gavallér.
Később megkérdeztem a mamát, hogy ki volt ez az idegen. „Gyulu bácsi, a nagypapa testvére, egykori vezérkari százados. Most éjjeliőr egy gyártelepen” – válaszolta.
