– Senki nem tudja mivel állunk szemben, nem látjuk mi lesz holnap. Kénytelen mindenki szembesülni azzal, hogy belehalhat abba, amit csinál – hangzik el a Katona József Színház videójában, amit a „Történetek Európából: krízis és reflexiók” című nemzetközi projektre készített. A stockholmi Királyi Színház, a Dramaten szólított meg európai színházakat, elsősorban a Mitos21 nemzetközi színházi hálózat tagjait, hogy készítsenek kisfilmeket, amelyekben a koronavírus-járvány „láthatatlan hőseivel” (kórházi ápolókkal, orvosokkal, kereskedelmi dolgozókkal, takarítókkal, sofőrökkel) készült interjúk alapján igyekeznek feltérképezni a járvány sokak számára ismeretlen, mégis nagyon drámai aspektusait.
A Katona József Színház Török Tamara által szerkesztett és Máté Gábor által rendezett videójában egy fiatal magyar orvostanhallgató történetét ismerjük meg, aki önkéntesnek állt a járvány idején. A Katona művésze, Vizi Dávid tolmácsolja a sokszor igencsak drámai és erős mondatokat tartalmazó szöveget. A fiatalember már a hivatása miatt is segíteni akar, csakhogy döntésekre kényszerül. El kell költöznie a barátnőjétől, beleszeret az új lakótársába, összeomlik a magánélete. Ami pedig a hivatást illeti, abban is elbizonytalanodik, arról is beszél, hogy nem biztos, hogy folytatja az orvosit. Nem érti például, hogy miért kellett harminchatezer ágyat kiüríteni Magyarországon, hiszen a közzé tett adatok ezt kevésbé indokolták. Közelről látta ennek a következményeit. Az orvosokról pedig azt mondja: nem katonák, akik parancsot hajtanak végre, hanem gondolkodó lények, akik tudni akarják, hogy mi történik velük. A fiatalember skype-on jelentkezett be, lehet, hogy épp a pszichológusának küldte a felvételt és mielőtt kikapcsolta a monitort, annyit jegyzett meg: egyszer vége lesz és tisztázni kell magamban a dolgokat.
A projektben további nyolc európai színház tizenhat videója szerepel (közülük néhány a későbbiekben lesz elérhető), amelyeken egyéni sorsok és döntések sora elevenedik meg előttünk. Milyen alapélményeinken változtatott az elmúlt hónapokban átélt krízishelyzet? Hogyan folytatható az élet a továbbiakban? Égető kérdéseket, morális dilemmákat, bizonytalanságot, dühöt, elkeseredettséget, beletörődést, felszabadulást egyaránt kiolvashatunk az egyes történetekből. A Berliner Ensemble, a stockholmi Dramaten, a koppenhágai Det Kongelige Teater, a barcelonai Teatre Lliure, a torinói Teatro Stabile és a hamburgi Thalia Színház (hozzájuk csatlakozik majd a londoni National Theatre, illetve az ausztriai Burgtheater, utóbbiban Láng Annamária egy Bécsben dolgozó, magyar takarító gondolatait viszi színre) monológjai más-más oldalról közelítenek, és szokatlan, váratlan témákra is felhívják a figyelmünket.
Látjuk a taxisofőrt, aki az önkéntes karantén miatt kiürült utcákból és terekből áradó nyugalmat méltatja, az újranyitással járó elkerülhetetlen változások miatt aggódó óvodavezetőt, a rendőrt, akinek azzal kell szembenéznie, a szabálykövetés még egy krízishelyzetben sem magától értetődő, és a fiatalt, aki nagymamája elvesztésekor éppen azt érzi, nem kellene mindig a hatóságok szavára hallgatni. Megismerhetjük egészségügyi dolgozók legőszintébb kételyeit, többek közt, hogy hogyan lehet segíteni, majd a munkaidő végével letenni a munkát, kell-e várni a koronavírus tesztre, ha a halasztott kezeléssel csökkenhet a gyógyulás esélye, és miként lehet, lehet-e dönteni két emberi élet között.
A rövidfilmek számot adnak a fogalmaink átalakulásáról is: mit jelent a szabad idő, amely a munkahely elvesztésével felszabadul? Hogyan változik az életbiztosítás jelentősége, ha úgy hisszük, a halál egy lépéssel közelebb jön? Lehet, hogy az utolsó ölelés és a végső búcsú hiánya, annak elfogadása, egyéni és társadalmi érzékenységünk alapjait kérdőjelezi meg? Noha a személyes történeteket színészek jelenítik meg, erejük mégis a falak lebontásában rejlik, nincs távolság a mindennapjaink és a színészi játék között. Nézzük a felvételeket, és a végszavak sokáig visszhangzanak bennünk: semmi sem lesz olyan, mint korábban volt.
