„Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nevet, mivel a világ egyik legjelentősebb alkotójának ki tudja hány fotográfiája tér haza, ami nagyon jó. És sír, mert olyan ez – ha divatos futballhasonlattal akarnék élni –, mintha megvennénk egy világhírű középcsatárt, ám közben a libalegelőn kellene futnia, és huszonhatod rangú edzők mondanák meg, mit kell csinálnia. Ráadásul a közönség sem menne ki a meccsére. A magyar fotográfiai közéletre, a jelenlegi infrastruktúrára és a megítélésére nézve ez nem is szigorú hasonlat” – kezdte lapunk megkeresésére Kincses Károly fotómuzeológus, amikor az André Kertész fotográfiák napokban bejelentett megvásárlásáról kérdeztük.
A Magyar Közlönyben június 12-én jelent meg a kormányhatározat arról, hogy az állam megvásárolja a magyar származású fotóművész gyűjteményét az amerikai André and Elizabeth Kertész Foundation and Trusttól. Az indoklás szerint a kormány André Kertész munkásságát a magyar kulturális örökség kiemelt elemének tekinti, ezért döntött arról, hogy bruttó 6,1 millió dollárért (közel kétmilliárd forint) megveszi a képeket. A kollekció, amelynek hazaszállításához, biztosításához és közgyűjteményben történő elhelyezéséhez hatvankétmillió forintot különítenek el, a Magyar Nemzeti Múzeumba kerül majd. A határozatban azonban sem nevesítve, sem számszerűsítve nincs, hogy az életmű mely és mekkora részét vásárolják meg, ezért Kincses Károly szerint korai lenne megítélni, hogy megfelelő-e a rá szánt összeg. Az elhelyezéssel kapcsolatban a fotómuzeológus megjegyezte, nem lesz rosszabb, vagy jobb helyen a Magyar Nemzeti Múzeumban sem a kollekció, mint más intézményben. A problémát abban látja, hogy személyi, tárgyi, infrastrukturális háttere sincs meg annak, hogy egy ilyen hagyatékrészt megfelelően kezeljünk. Hozzátette, példát vehetnénk a francia államtól, amely a hagyaték döntő többségét őrzi.
„Azt gondolom, két út van előttünk: az egyik pozitív, talán a valóban nagy mennyiségű és értékű gyűjtemény hazahozatala segít ezen a szomorú magyar fotográfiai szcénán. Ha ez így lenne, akkor Kertész halála után is jót tenne a magyar fotográfiával. A másik út negatív: megvettük, kicsit mutogatjuk, villogunk a világhírű fotográfus fényével, de aztán semmi sem változik. Pesszimista vagyok, utóbbi a valószínű” – hangsúlyozta a fotómuzeológus. Kiemelte ugyanakkor, ha az erre szánt összeg csak egy tizedét a Szigetbecsén évtizedek óta meglévő André Kertész Fotómúzeum és Emlékházra fordítanák, akkor már megérte a vásárlás. Az épületet még Kertész életében hozták rendbe, hogy az alkotó eltölthessen ott egy-két hetet, jelenleg száztizenkilenc eredeti alkotását és számos, Amerikából ideszállított bútorát, használati tárgyát lehet megtekinteni a kiállításon, anélkül, hogy a költségvetésből egyetlen forint támogatást is kapna, anélkül, hogy igazán benne lenne az ország kulturális vérkeringésében.
A kérdésre, mennyire ismert itthon a fotóművész munkássága, Kincses Károly azt válaszolta, a hazai közönség nem ismer igazán életműveket, csak kampányszerűen benyomnak a szájába egy cuclit. „Robert Capa ismert, Brassaï talán, Kertészről is hallott az utca embere, de ez nem jelenti, hogy ismert lenne. Akkor beszélhetnénk erről, ha az elmúlt húsz évben rendezett kiállításokra várva akkora sorok álltak volna a Fotómúzeum vagy a Mai Manó Ház előtt, mint Párizsban vagy Bécsben. Nincs napi szinten benne az emberek gondolkodásában, mint Munkácsy Mihály, holott Kertész magasabb grádicson áll a világ művészetében a festőnél.” A jelenlegi projekt akár ezen is változtathatna a fotómuzeológus szerint, ha nem kizárólag egy tranzakció lenne a képek megvétele, hanem ennek ürügyén azt is végiggondolnánk, mi mindent kellene a magyar fotóért tenni.
