A szakmában és a rajongók körében is megoszlanak a vélemények, hogy kik voltak azok a muzsikusok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták a XX. századi jazz fejlődésére. Jó néhány nevet fel lehetne sorolni, de egyértelmű konszenzus talán csak John Coltrane, Miles Davis és Charles Mingus személyéhez kapcsolódik. Így már érthető, hogy mindhármukról rendszeresen jelennek meg életrajzi kötetek, részben vagy egészében publikálatlan stúdió- és koncertfelvételek, illetve más dokumentumok. Utóbbiak közé tartozik Stanley Nelson új filmje, amely 115 percbe sűrítve igyekszik bemutatni Miles Davis művészetét és személyiségét.
A címadás (Birth of the Cool) kifejezetten megtévesztő, hiszen Miles nagyon fiatalon, 1949-ben készített felvételsorozatára utal, amellyel megteremtette a cool jazz stílust és megalapozta saját világhírnevét. Jó is lett volna (és hiányzik a palettáról) egy olyan dokumentumfilm, amely kifejezetten ezzel a hetven évvel ezelőtti projekttel, annak zenetörténeti kontextusával foglalkozik. Igaz, a helyzetet nehezíti, hogy már nincsenek élő szemtanúk és zenésztársak, de a Capitol lemezgyárban készített felvételek története így is megérdemelne egy önálló alkotást – sok zenével és tanítványok, későbbi muzsikustársak, akár érdekesen beszélő zenetörténészek visszaemlékezéseivel. Stanley Nelson azonban nem ezt a megoldást választotta, hanem a fontos Miles-lemez címét felhasználva a teljes életművet igyekszik bemutatni.
Az eredmény így igencsak felemás. Azok a szakemberek és zenebarátok, akik olvasták a magyar nyelven is megjelent két Davis-biográfiát, most számos érdekes, eddig ismeretlen adalékkal gazdagodhatnak. Méltányolandó, hogy a film nem idealizálja Davis alakját: nyíltan beszél kábítószerfüggőségéről, illetve a nőkkel, s különösen első feleségével szembeni brutalitásáról. Azok sem csalódnak, akik már korábban megismerték a négy évtizedet átfogó életmű legfontosabb lemezeit, a pálya mérföldköveit, hiszen ízelítőt kapunk (a címnek megfelelően) először a cool jazzről, majd a hatvanas évek kísérletező periódusáról, a hetvenes évek divathullámairól (elektronika, fúziós zene, funk), majd a nyolcvanas évek nagy visszatéréseiről. Az is nagy kincs, hogy a filmben maga Miles sokat beszél: jellegzetesen rekedtes, reszelős hangját nehéz elfelejteni.
A probléma ott kezdődik, ha valaki – teljes joggal – azt reméli, hogy ebből a filmből fogja megismerni (legalább alapszinten) Miles Davis művészetét, személyiségét. Ez ugyanis lehetetlen – főleg azért, mert a zenei bejátszások véletlenszerűek és rendkívül rövidek, sok esetben még az egy percet sem érik el. Néhány megszólaló (rokonok, barátok, zenészek) sztorijai, anekdotái pedig elterelik a figyelmet a lényegről. A több ezer felvillanó mozaikkockából kirajzolódhat ugyan egy kép, de a kevésbé beavatott érdeklődő biztosan nem tudja megválaszolni, hogy miért éppen Miles Davis emelkedett ki a több száz tehetséges amerikai trombitás közül. Nelson tehát túl sokat markolt: nem egészen két órába tömörítve lehetetlen egy ennyire szerteágazó személyiségről árnyalt, hiteles képet alkotni.
