Van nekem egy titkos mesém, mostanáig még senkinek nem mondtam el. Figyeljetek! Ki ismert fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy? Aki elfért egy tenyérben? Ha ráugrott a kanálra, a kanál pereme nagyobb volt nála?
Később, évek múlva, mikor nagyobb lett ez a fiú – persze még mindig iciri-piciri kicsike volt –, úgy el tudott bújni a világ elől, hogy senki észre nem vette. Vékony csontjai úgy forrtak egymásba, akár a cérnák varrás közben. Létezett ő, csak olyan láthatatlanul élt, akár egy kis sejt. Mintha meg sem született volna. Láthatatlan volt, mint a levegő. Mint tengerben a kalmárok. Vagy nem is! Inkább olyan, mint a pára a táj fölött csípős, hideg reggeleken valahol északon.
Közel a Föld északi sarkához. Ott, az Atlanti-óceán peremén húzódik az Északi-tenger, indul a mi mesénk. Vizeken és szárazföldeken. A tengerben kilométereken át sziklaszigetek terülnek el. Peremüket hatalmas kövek jelzik, barlangok és kőzuhatagok. A tenger hullámai, mikor partot érnek, nagy erővel csapódnak a kövekhez. Hosszú partokat mosnak. Üregek, falak és a mélyedések sorakoznak, hogy felszabdalják a partot. Finom pázsitfű és moha nő a köveken.
Minél északabbra tartunk, a tenger vize egyre jegesebb lesz. Keményebb, mozdulatlan. Dermesztően nedves. Aki nem tud úszni, azonnal elnyeli didergő arcát a víztölcsér. Sőt, egy idő után a jó úszókat is simán elnyeli. Mert ez a tenger bizony nem az önfeledt nyári vakáció sós hullámait sodorja. Kék, csábító vizében titkos árkok húzódnak, és ahol véget ér, ott kezdődik a Végtelen Birodalma, Óperencia. Senki fia nem merészkedik arra, akinek bőre van. Kivéve néhány jól meglett, hájas, zsíros állatot, akiket a háj megvéd. És akinek a bőrén csigák és tetvek élnek.
Hiába olyan fagyos a táj, a zúgó tenger hullámán lakik a kormorán, a fekete halpusztító madár. Sebesen úszó delfinek, orkák. Ritmusban csámpázó pingvin, és a parti sziklák híres bőgő oroszlánja, a fóka.
Nem messze a parttól, ahol a mély végtelen tengervíz a nyílt óceánnal találkozik, óriásbálnák utaznak. Világító rákokat rágnak, szilás szűrőfogaikkal kiszedik őket az áramlatból. Csillagok, kagylók, békák, polipok élnek a bálnaháton. A bálna akkora, akár egy város. Olyan nagyot kortyol, hogy mozdul vele a föld. Föl és le. Testükkel ezer liter vizet szorítanak ki egyszerre. Felbuknak és lebuknak. Hullámok szája nyeli el tonnáikat, hogy aztán újra a felszínre köpje.
Nem messze a parttól, a vulkánhegyek árnyékában áll egy egészen apró falu. Az északi sziget faluja. Itt él a szüleivel a Cérnasrác. Ő lesz történetünk apró hőse. Szinte alig látni az utcáról ezt az észrevétlen, kis kunyhót, ahol mesénk most kezdetét veszi. Gyertek utánam, nézzünk be a kunyhóba!
Világgá megy
Fiam, csupa sár vagy! – az anya az asztal mellett guggoló fiát szólította így.
A Cérnasrác épp halászatból érkezett haza ebédre. Ilyenkor szokás szerint hárman ültek a kerek asztalnál. Csakhogy ma minden másképp alakult.
– Halásztam, anya, hisz tudod!
– Ó! Hány halat fogtál? – kérdi az apja, aki már ott ült az asztalnál. Újságot lapozott, mintha olvasna.
– Egyet se – vágta rá.
– Hát fókát?
– Egyet se – dünnyögi.
– Tán bálnát?
– Apa, hagyjál már..., elment az étvágyam. Bálnák közelébe nem megyek. A farka csücskét nem éri be a hálónk. Rák lehetnék a bálna szájában, ha érdemesnek tartana arra, hogy bekapjon. Jó is lenne az! A bálna gyomrában biztos jó meleg van!
Cérna röviden elgondolkodott és lelkesen folytatta: – Láttam a vonuló bálnákat! Ott mentek el mellettem a tengeren. Először egy csapta fel a farkát, aztán kettő, három és tizenkettő. Hatalmas uszonyukkal verték a vizet. Tükröt törtek. Mennek északra a kicsinyeikkel. – Legszívesebben bálna lennék. Dünnyögte a Srác. A szülei persze ilyenkor már egyáltalán nem figyeltek rá. Tele volt a szájuk és egymással beszélgettek az ízekről, mondjuk, vagy a holnapi ebédről, mit kell még beszerezni addig. – Akkor nem mondaná rám senki, hogy kicsi vagyok. Meg hogy Cérnasrác…
– Mi a bajod a neveddel? – kérdezte hirtelen az anyja. Mint aki kissé már unja a fiát. Persze nem is várta meg a válaszát. Csak az étel
körül forogtak a gondolatai. – Gyere, ülj le. Éhes vagy, kicsim? – kérdezgette a fiút. A Srác mesélt volna tovább, de senki sem volt igaziból kíváncsi rá. A szülei szürcsölték a levest, az apja sózott és kanalazott.
– Elfutottam a szél elől. Majdnem felkapott. Végül egy szikla mögé bújtam.
Hatalmas vihar lett egyszeriben.
– Kisfiam, kihűl az étel. Tukmálta az anyja. – Nem vagyok éhes. Anya! Nem kérek. – A kedvenced. Bébirépa-főzelék. Nőnöd kell, ahhoz meg enned. Törpe akarsz maradni? Mondogatta az apja, mint ahogy mindennap mondogatta. Ugyanazzal a kényes hangsúllyal: – Nőnöd kell, hogy nagy legyél, fiam.
Közben még az ujjával mutogatott. Saját magára. Ő volt a példa, a saját példaképe. Kiállhatatlan mozdulat.
– Már te is kezded, apa? – mérges lett a Srác. Elment az étvágya. Igaz, nem is volt.
– Én csak azt mondom, hogy... – próbálkozott újra az apa.
– Elegem van. Cérna felpattant a sámliról. Már az ajtóban állt és onnan kiabált.
– Elmegyek!
– Ebédidőben? Vonta kérdőre az anyja. – Ülj le szépen. Mintha ebéd közben nem lehetne távozni. – Gyere vissza! Itt a pöttöm kis széked, a párnád, az előkéd. Csücsörített anya a szájával, édesgetett.
– Hová mennél? Cérna, ülj vissza, eszünk. – Emelte fel apja a bajszos hangját. Szürcsölte a szavakat a levessel együtt.
– Világgá. Vágta rá határozottan és mérgesen. – El innen, minél messzebb, saját házat építek. Kicsit! Ja, nem. Nagyot, hatalmasat. Százszor akkorát!
– Történt valami? Nekem elmondhatod, kisfiam.
Ment utána az anyja. Ujját az arcára tette, simította. De a simogatás inkább fenyegető volt, mintsem selymes. Nem kedves és nem jóanyás. Próbálta megnyugtatni, vigasztalni.
– Semmi. Csak a szokásos. Gúnyoltak a sziklánál fókavadászok:
– Ez egy légy, nem gyerek.
– Keze, mint a grafit!
– Lába, mint két kukac.
– A teste gyufaszál!
– Hisz ez egy béka!
– Kávéskanál!
– Pióca! Nem, dehogy! Giliszta!
A szülők ilyenkor rendesen mézes-mázos módba kapcsoltak.
– Jaj, édes kicsim, ne hallgass rájuk! Holnap majd valaki mást gúnyolnak. Vigasztalta az anyja, de már késő volt. – A bolha is apró, aztán mekkorát ugrik. A szúnyog úgy csíp, hogy nyilall tőle a karod. Nevetett az apja. Ilyen és ehhez hasonló értelmetlenségeket nyögdöstek, amiket a fiú szépen elengedett a füle mellett. Mindet kívülről ismerte.
Nagy levegőt vett és próbálta újra elmagyarázni, mi a baj. Mi az a nagy baja:
– Ha nincsenek ott, akkor is hallom őket. Ha nem találkozom velük, akkor ott a hangjuk helyettük. A rikácsolásuk, ahogy gúnyolnak.
Erre már csak annyit mondott apa, hogy bírd ki, ilyenkor mindig ezt mondta.
– Nem bírom. Nem lehet. Elszaladok, amilyen messzire csak lehet, sosem érnek utol!
De apa folytatta ott, ahol az imént abbahagyta: – Rá se ránts! Bátor fiú vagy te. Én tudom, és óriás! Olyan erős, mint senki más. Amikor megszülettél, azt hittük nem éled túl. Itt elcsuklik apa hangja.
– Hagyd abba, apucikám! Nem bírom!
– Csodasrác vagy te, fiam!
Anya átöleli a fiát a kezével.
– Csuda kicsi, tudom. Apa és anya, ne csapjatok be! Kicsi a bors, de erős. Ekkora hülyeséget senki nem mond.
Az apja újra próbálkozott: – Egész északon te vagy a legjobb halász! Egy kis csodagyerek.
– Mégse fogtam semmit! Dünnyögi a srác.
– Beszélsz az állatok nyelvén.
– Na és? Mikor megszülettem, majdnem meghaltam. De élek. Ez az én bajom. Épp ez, érted, hogy élek!
– Miket beszélsz, Cérnafiam? Hüledezik az anyja.
– Anya és apa: utálom a nevemet! Az egész kicsi szigetet! Az apró városunkat! Utálom a többi gyereket! A bálnavadászokat! Mindenkit utálok! A tanárokat is, akik folyton hátraraknak a tornasorba! Utolsó kis bolhának néznek. Véletlen belém rúgnak! A fiú, aki mindig láb alatt van. Borsószem Palkó! Babszem Jankó!
– Hogy mondhatsz ilyet? A szüleid vagyunk! Semmi rosszat nem tettünk veled – bizonygatja tovább az apja.
– Persze tudom, csak megszültetek. És tőletek kaptam ezt a hülye nevet. Ne vedd magadra, apucikám.
A Srác az ajtóhoz megy. Az apja próbálja visszatartani: – A néven lehet változtatni. Egyszerűen átírjuk. Keresünk neked egy másikat a névkönyvből. Na, mit szólsz? Holnap eljössz velem a könyvesboltba, úgyis régen voltunk együtt a városban. Csak mi ketten. Te meg én.
– Én holnap már a sziklákon leszek. Sziasztok!
Az anyja nem akarja elengedni: – Alig lélegeztél. Mint egy zacskó tej, annyi voltál. Mégis életben maradtál. Korababa. Mit akarsz még?
– Gyűlölöm ezt a történetet, ezerszer hallottam! Patkány voltam a mérlegen. Nem egy aranyos gyerek. Ronda, sovány, csontos. Lógott rajtam a bőr. Mint tehénen a gatya. Ti szégyelltetek engem.
Hirtelen átugrik a Srác a küszöbön. Becsapódik mögötte a kunyhó bejárati ajtaja. Nála elszántabb apró gyerek ebben a pillanatban nincs a világon sehol. „Saját kunyhót építek egy távoli sziklán. Ott akarok élni, ahol a halak. A pelikán és a kormorán. Ahol a fóka és a bálna kúszik a víz tetején.”
Ahogy rohant, lihegve futott a bokrok között a sziklák felé, folyton arra gondolt, hogy ő ezt igenis egyedül megcsinálja. Képes lesz rá. Nem érzi a veszélyt, nem számol semmivel, de többé nem akarja látni a faluját. Nem akarja hallani a szülei aggódását. Az apja persze utánakiabált, hogy ide bármikor visszajöhetsz, fiam! Hazavárunk! Szerencsére a szülei eltűntek az északi ködben. Olyan sűrű volt a levegő, mint a tejföl.
És a láthatatlan szülő édes, mint a méz. Mert ebben a pillanatban végre képtelen beleszólni a gyereke dolgába.
