– Ahhoz képest, hogy gyakran hangsúlyozza, nem írónak készült, s hogy csak az elmúlt 10 évben tévedt a gyerek- és ifjúsági irodalom terepére, nagyon sokféle műfajban, nyelven és hangon szólalnak meg a történetei. Egy részük kissé megcsavart, XXI. századi mese, másik felük izgalmas kalandregény. Ez a sokféle hang összefügg a pszichológusi múltjával, vagy csak ennyire kísérletező?
– Nyughatatlan szerzőnek érzem magam, és ezzel nem is mindig kellemes együtt élni. Talán belelazulhatnék abba, hogy van több sikeres sorozatom, és működtethetném ezeket, hiszen szeretek a hűséges olvasóim kedvében járni, de az ismeretlen terep mindig kihívás számomra. Nincs bennem túl sok félelem, mert még ma is tudom azt érezni, amit tíz éve, amikor elkezdtem, hogy legfeljebb nem jól sikerül, és akkor mi van? Nem készültem írónak, de legalább megpróbáltam. Megtettem, ami tőlem telt, és sok örömet leltem benne. Amíg ilyen lazán tudok hozzáállni, addig valószínűleg kísérletezni is fogok, mindemellett nem szeretném elhanyagolni azt sem, amit már felépítettem. Az egyetlen nehézség az idő, és ez nem kis kihívás nekem. Muszáj néha nemet mondanom, de ez sokszor annyira fájdalmas és nehéz, hogy már egy mesekönyvet is írtam róla.
– Bár a Göröngyös úti iskola és a Panthera-sorozat kiskamasztörténetei népszerűbbek, az én személyes kedvencem Dalia és Dália „szívfacsaróan kacagtató” párválasztós lovagmeséje, ami legalább annyira mai, mint az iskolás-sztorik. Milyen egy XXI. századi királyfi? És egy királylány?
– Csak halkan mondom, hogy nem igazán hiszek a királyfikban és királylányokban, szerintem sárkányból jóval több van. A viccet félretéve, tisztában vagyok vele, hogy amikor nőkről és férfiakról írok, ingoványos területen járok, és különösen körültekintőnek kell lennem, hogy ne mondjak buta vagy sértő dolgokat a témában. Ezt általában azzal kerülöm ki, hogy folyamatosan szélsőséges dolgokat állítok, végletekkel, karikatúrákkal dolgozom ‒ a mesei keret ezt engedi, sőt, szinte megköveteli. Egyébként, amikor a nemekről írok, jobban szeretem úgy felfogni, hogy minőségekkel dolgozom, azok árnyalataival, fokozataival ruházom fel a szereplőimet, és a sokszínűségük is ebből táplálkozik. A nő-férfi téma egy alapvető dinamika, az írók egyik jól bevált kiindulópontja ‒ nálam szinte minden könyvben megjelenik, és folyton keresem benne a változatosságot és sokszínűséget. A női figuráim például sokszor erősek, a férfiak nem egyszer túlérzékenyek, de számtalan típusú karaktert el bírok képzelni mindenféle ítélkezés nélkül, kiemelve ugyanakkor az esendőségüket. A mai gyerekek, ha nem is királylányok és lovagok képében, de ugyanúgy találkozni fognak ezekkel a minőségekkel: az ilyen témákra mondják, hogy örökzöldek, és nem lehet eleget beszélni-mesélni róluk. Ezért nem is tartok attól, hogy kimennek a divatból.
– Mitől függ, hogy kit, hogyan lehet megszólítani? Kinek fog tetszeni a Dalia és Dália abszurd iróniája, és kinek a hógömb fogságába zárt hegyi kaland?
– Ez nagyon fontos kérdés, engem legalábbis erősen foglalkoztat. Tíz év után már nagyjából érzem, amikor olyan szövegen dolgozom, ami sokaknak tetszik, sokakat megszólít majd, és azt is, amikor olyat írok, ami talán csak keveseket ragad meg. De ők is fontosak! Én tizenévesen nagyra értékeltem például az iróniát, és amikor azt éreztem, hogy a szerző komolyan vesz, és olyasmit oszt meg velem, amit inkább csak sejtek és átérzek, mint értek. Szeretek a gyerekek intuíciójára hagyatkozni, miközben tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki fogékony például az iróniára, abszurdra, szójátékokra, többjelentésű helyzetekre, mondatokra. De nekem szívügyem, hogy ilyeneket is írjak, és hálás vagyok azért, hogy megtehetem. Ilyenkor kicsit magamnak is írok, és ez egészen felszabadító. Ezen kívül a szülőkre is gondolni kell: nekik is jár néha egy-egy poén, ha már ilyen sokat olvasnak a gyerekeiknek.
– A Göröngyös úti iskola kötetei kapcsán legtöbbször azt emelik ki, hogy az úgynevezett problémaorientált gyerekkönyvek kategóriájába sorolhatók. Annak is készültek?
– Nem volt teljesen véletlenszerű a sorozat indulása – bár megjegyzem, eleinte nem gondoltam, hogy sorozat lesz belőle. Nyulas Ágnes, a Cerkabella kiadó vezetője pár éve azt mesélte, hogy amikor megkérdezték a szülőket, milyen témáról olvasnának szívesen a kisiskolás gyerekeiknek, többen is említették az önbecsülés, önértékelés témáját. Ez engem egészen szíven ütött, és pár nap alatt megszületett a fejemben egy szimbolikus szereplő: egy olyan kisfiú, aki minden nehézsége és gyengesége mellett is rendben van önmagával, olyannyira, hogy egyenesen királynak érzi magát, és nem hajlandó levenni a koronáját. A kötet fogadtatása felülmúlta a várakozásokat, és végül a folytatás mellett döntöttem. Az újabb kötetekben már óvatosabban bántam a szimbolikus képekkel, és igyekeztem életszerű, egyszersmind aktuális problémákat behozni. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt látja ezekben a könyvekben a gyerek és a szülő, de ez nem baj. Igyekszem kerülni a didaktikus hangnemet, ezek inkább elgondolkodtató, problémafeltáró történetek, melyek talán beszélgetésre, továbbgondolásra inspirálnak. Nincs bennük egyetlen és helyes megoldás. És valóban a problémafókusz a kötetek szervező elve. Ha tényleg segítő könyvek, akkor főleg talán abban segítenek, hogy több szempontból lássuk, tudatosítsuk a nehézségeket.
– Kismukk, a Panthera első három kötetének elbeszélője mintha ellenpontja lenne Csudabogárnak: önbizalomhiánnyal küszködik. Szándékos az áthallás Hauff aprócska, csúnyácska hősével, Kis Mukkal?
– Kis Mukknak inkább a neve, mint a története fogott meg, ez utóbbit el sem olvastam a regényem írása előtt. Egyszerűen kölcsönvettem a nevét, remélem, nem haragszik érte. Az én Kismukkom keveset beszél, valóban kicsi és kevés az önbizalma, így több szempontból is találónak tűnt ez a hirtelen beugró név. Nem tagadom, hogy a jelentéktelennek tűnő szereplő jellemfejlődése, hőssé válása fontos elem volt a regényben. Ha a konkrétumoktól az általános felé haladunk, próbáltam egyfajta kiskamasz életérzést is megragadni ezzel: a kisgyerekből nagyobbá, ügyessé, kompetenssé válás folyamatát, amely egy kiskamasz regényben szerintem a helyén van, még akkor is, ha éppenséggel lány olvassa egy önmagában bizonytalan, kihívásokkal küszködő fiú hős történetét.
– A frissen megjelent, negyedik Panthera-regénynek már nem is ő az elbeszélője, hanem a havonjárók népének egyetlen élő képviselője, Jávor. Kismukk végigjárta a hőssé válás útját, vagy A Jégmadár útja afféle oldalág? Mint a Star Wars sorozatban a Zsivány Egyes?
– A Jégmadár útja tényleg leágazásnak indult. De aztán úgy éreztem, hogy Jávor figurája egy összetettebb történetet is megér, olyat, amiben a két világ, a Panthera, és a mai kiskamaszok világa újra összekapcsolódhat. Hogy nem Kismukk az elbeszélő, annak egyszerű technikai oka van: ő és a főszereplő ebben a sztoriban nem találkoznak személyesen, más-más térben tartózkodnak, ezért nem tudtam volna hitelesen folytatni a naplószerű formát. Egy darabig ez gondot okozott, úgy éreztem, talán túl nagy váltás lesz, de azt hiszem, az olvasóim nagyon rugalmasak, és elfogadták, hogy a két világot ezúttal párhuzamosan kezelem, és a kapcsolódási pontok a korábban megszokotthoz képest lazábbak. Egyébként a sorozat néhány szereplőjében és helyzetében érzek még további lehetőséget, de a folytatásokról mindig óvatosan nyilatkozom, mert egy-egy kötet megírása nagyon nagy falat.
+1 kérdés
– Az elmúlt években szinte kivétel nélkül jelölve voltak könyvei a HUBBY-díjakra; idén az Állati Vállalat – Virág Zoo került a shortlistre, bár most Hanga Réka, az illusztrátor okán. A mese főhősei a dzsungel egy lakályos részén szeretnék megteremti a Nagy Közös Boldogság szigetét. Hol van az ön Tomátója?
– Távol áll tőlem a kiábrándultság, de azért illúziókat sem nagyon táplálok a nagy közös boldogságról. Ez már önmagában is egy ironikus elnevezés, miközben valahol mégis komolyan veszem. Azt érzem, hogy zsigeri szinten pontosan ez mozgatja az embereket, és amikor írok, sokszor egészen egyszerű, mindenkit foglalkoztató hajtóerőket mutatok be változatos csomagolásban. Néha azt gondolom, hogy néhány fajsúlyos alaptémára redukálható az, amiről érdemes könyvet írnom. Az állatmese és paródia műfaját pedig azért kedvelem, mert jó terepet kínál a tükörbe nézésre. Azt hiszem, a közös boldogság megteremtése előtt mindenkinek a saját háza táján illene söpörnie, és ezt szerintem nagyon sokszor elmulasztjuk. Könnyebb kívül keresni a hibást, kívülről várni a megváltást. Talán szakmai túlbuzgóság, mégis úgy látom, hogy a nagy közös boldogulás az egyéni önismereti munka és ráeszmélések nélkül nem más, mint illúzió, amibe kellő tudatosság híján újra és újra belecsúszunk. Az én állataim zöme is ilyen kedves, jó szándékú tévelygő, és ha valaki emelkedni próbál közülük, vagy szintet ugrik, azt azonnal visszarántják. Talán nem túl derűs ez a kicsengés, de az állatos meséim mögött ott van a szeretet, az aggódás és egy kis keserűség is. Meg zárójelben a legyőzhetetlen hurráoptimizmus.
