- Holnap pornográfia, holnapután bürokrácia

Hogy éli meg a járványt, és miként csapódik le ez a kötetben?

Mulatozom azon, hogy miket írnak a kollégák a karanténban. Rövid lejáratú vízióik vannak, a holnappal foglalkoznak, és nem a jövővel. Jóslatokba bocsátkoznak, hogy alacsonyabb lesz-e a halálozási ráta, mint a karantén hosszától függő koronababyboom. Arról írnak, hogy belső migráció jön, mert az emberek vidékre költöznek, hogy a következő krízisnél már jobban éljenek. Meg arról, hogy a távolsági utazás drágább lesz, az irodabérlet pedig olcsóbb. Az ügyvédek és ingatlankereskedők kezüket dörzsölhetik örömükben a válási hullám miatt, és növekszik a szingliháztartások száma. Az internetes pornóoldalak megsokszorozódott látogatottsága pedig megmarad, mert az emberek hozzászoktak a maszturbáláshoz. Itt tart a szociológia. A megfigyelések helyesek, de a jövő belátásához nem lehet a megszokott raszterben gondolkodni.

Végre tudnánk másként! Milyen mélyreható változások lesznek a társadalmak szerveződésében?

Az akadémiai varázsgömböt még nem találták ki, így a jövőt én sem látom, de azt meg lehet és meg kell figyelni, hogy mély politikai, gazdasági és társadalmi változás előtt állunk, sokak előtt még ez sem világos. A válaszutakat a történelem során eddig sem vették észre az emberek. Az 1917-es októberi szocialista forradalom előtt jókedvűen táncolt az orosz nemesség a bálokon, miközben a csőcselék vidéken már földbirtokosokat akasztott. Az 1930-as években a zsidók még mindig nem menekültek, pedig minden média a nácik halálos ígéretét visszhangozta. A Vuhan-vírus – így nevezik az epidémiát Kínában, amit az összes többi elnevezés megszépít, a pandémia is, mert van eredete –, nos, a vírus nem oka, hanem katalizátora azoknak a feszültségeknek és észszerűtlenségeknek, amelyek a társadalomban, a politikában és a gazdaságban eleve fennállnak.

Mire gondol?

Az informatika forradalmi újítása az volt, hogy mindent a 0 és az 1 bináris kódjára redukált, ezáltal igen komplex kérdéseket tud megoldani. Így van ez a történelmi sorsfordulókon is, az alapvető különbségeket kell rendszerezni.

Mik az alapvető különbségek?

Az ókori városállam óta a társadalmi együttélést az állami szerkezet határozta meg, éspedig alapvetően kétféle, a teokratikus és a bürokratikus. Mindkettőt jól ismerjük. A gö­rög városállam teokratikus volt, csakúgy, mint ma Irán vagy az Iszlám Állam. Ezek az isteni végzés nevében uralkodnak, az isteni kegy vagy bosszú alapján élveznek kizárólagos jogot az emberi élet fölött. A teokratikus berendezés megint kétfelé ágazik el. A többistenhit nevében Iphigénia feláldozásának szándéka sokat mondó példa – Agamemnón engesztelte így Artemisz istennőt –, a hitetlenek lefejezése az Iszlám Állam lelkes muszlimjai által pedig a monoteizmus ismert esetei. A több istenség lehetővé tette a békét és a versengést is. A muszlimok egy isten nevében és minden hitetlen ellen vívják a küzdelmüket.

A szélsőséges fundamentalizmus őrültség, és nemcsak az iszlám, hanem egyetlen másik vallás nevében sem elfogadható. De térjünk vissza a bürokratikus rend Európájához!

Európa nem vallási alapon monopolizálja az erőszak jogát, hanem racionálisan, minden politikai hatalom, a legirracionálisabb is az észszerűség nevében cselekszik. Samuel Huntington amerikai politikatudós óta sokan úgy hiszik, hogy a jövő válságát a világvallások közötti kulturális ellentétek idézik elő, de ez merőben téves. Az eredendő különbség nem a kultúrából, hanem a kétféle állami berendezkedés egyéni, mélyen szocializált magatartásából és identitásából fakad. Ezek emberöltőkön keresztül sem tűnnek el. Franciaországban az algírok harmadik generációja sem óhajt beilleszkedni, a teokratikus rendszert éltető társadalmi szigetvilágban él, nem akar és nem tud az európai bürokratikus rendnek megfelelni.

Nekem az az érzésem, hogy az autokrácia és a demokrácia közötti válaszút élesebb a különleges jogrendek idején. Nem így látja?

Ezek a fogalmak értékrendekhez kapcsolódnak. Értéknek nevezzük azokat a magyarázatokat, amik nem igazolhatók vagy igazolásra sem szorulnak, mert azok az állam valóságkonstrukciói, tehát magától értetődőnek véljük őket. Ezeket az értékeket szeretjük felsorolni az autokrácia és a demokrácia említésekor. Az érték­ítéletek szlogenek és szimbólumok formájában jól emészthetően, azonnali népi fogyasztásra alkalmasan rendelkezésre állnak minden államban, de bármikor lecserélheti őket a politikai vezetés. Tehát nem érdemes értékekhez kötni ezeket a fogalmakat. A demokrácia nem több – de nem is kevesebb –, mint a politikai képviselet szabad leválaszthatósága. De a választás eredménye akkor sem a szabad akarat tükre, bármennyire is demokratikusan történik, ha a normacímzett választót a médiumok, az állami apparátus és társadalmi elvárások befolyásolják, megtévesztik vagy félrevezetik.

Jobbat nem ismerünk, de jobban lehetne, az biztos. Mi vár Európára?

Az Európai Unió politikailag vagy megszűnik, vagy olyan bábjátékká változik, mint a brit alkotmányos monarchiában a királynő intézménye. Egy ilyen krízis megoldásánál, mint a Vuhan-vírus, végzetesen és véglegesen csődöt mondott, mert elmulasztotta megteremteni a közszolgálatát. Európa gazdasági jövője a stagnálás és az infláció ötvözete, a stagfláció. Az emberek nem költekeznek, a konzum leáll. Ezt a nemzetállamoknak külön kell megoldaniuk, ahogy a járványt is kezelték, saját belátásuk szerint. A recesszió miatt államosítás kezdődik, a nemzetgazdaságok a pénz belső cirkulációjára váltanak a működés fenntartása érdekében. A gazdaság hiper­inflációval nézhet szembe a piacra ömlesztett pénzmennyiség miatt, amivel a recessziót szeretné áthidalni és finanszírozni az államosítást, az új gigantikus állami beruházásokat, a kínai informatikai technológiát és a közszolgálatot. Ez a társadalmi változás lényege is. A közszolgálat kizsigerelése után a felturbózása kezdődik, a szektor az eddiginél is vaskosabb lesz, pedig már eddig is minden harmadik közép-európai foglalkoztatott itt dol­­gozott. Hatalmában is rendkívüli módon erősödni fog, és mint mindig, lojális lesz a hatalomhoz, előresiető engedelmességgel hajtja végre a politikai célokat, bármik is azok.

Legalább tanulunk valamit a járványból?

Az elmúlt 40 évhez képest sok mindent tanultunk belőle, a politikusok is. Megtanulták, milyen könnyű a demokratikus akadályokat áthágni, és milyen könnyen és jókedvvel lehet egy uralmi rendszert fenntartani jogi korlátok nélkül. A válságba került európai politika is válaszút előtt áll. Az egyik út – amelyik Magyarországon nem annyira ismert – Angliából indult, és nagyon erős. Ez egy környezetvédelminek álcázott szélsőbaloldali ideológia, amely hihetetlenül radikális, és semmiféle gátlása nincsen. Van benne érték is, hiszen a környezetvédelem nem butaság, és ahogy a marxizmusnak is volt egy erős igazságtartalma, úgy a zöldeknek is van. De ezek az alapigazságok elfajulhatnak. Gondolok itt például az „eat the rich” – „zabáld fel a gazdagokat” nevű rendkívül elterjedt mozgalomra. A nemi identitászavarokkal rendelkező, ag­resszívan vagyonellenes, állatvédő, atomenergia-ellenes és közlekedésgyűlölő mozgalom olyan neotoleranciát követel, amelyik nemcsak elfogadja a másságot, hanem az önfeladást is feltételül szabja. Ez a zöldkommunizmus az egyik út.

A nemi identitások sokféleségéből nem következik szélsőségesség, a határozottság pedig indokolt lehet, ha a klímakrízis a téma. Vagyis a zöldmozgalom létezik békés, kedves formában is.

A politikai irányzatok a bürokratikus államban úgy fejlődnek, ahogy a bürokrácia maga is: kis lépésekben, feltűnés nélkül. Ha ellenállásba ütközik egy mozgalom vagy egy állami ötlet, akkor előállnak valami mással, majd egy idő után megjelenik kicsit más formában ismét, és törvényesen vagy rendeletileg végrehajtják. Így alakulnak ki az erőszakos, megváltoztathatatlan és radikális világképek is. Szó nincs kedvességről, ez 150 év bürokratikus mentalitása.

És mi a másik út?

A másik politikai irányzat a szélsőséges nacionalizmus és sovinizmus. Az ilyen országoknak nincs szükségük arra, hogy olyan neoliberális eszményeket hirdessenek, amelyekkel antiszemitizmust importálnak. Ez a két irány van tehát, és mindegy, hogy milyen politikai szisztémával, autokráciával vagy demokráciával jönnek el. Mindkettő gusztustalan, az egyik nagyobb politikai bűn, mint a másik.

És miért cél az antiszemitizmus-import?

A muszlim bevándorlás egyik lényege, hogy belső válságot idézzen elő a migrációs lakosság számarányának tíz százalék fölé emelésével. A politikának elemi érdeke, hogy konfliktusokat teremtsen, hogy aztán a megváltó szerepében megoldhassa azokat. Minden merénylet vagy zsidó temető gyalázása után szép elítélő beszédeket lehet mondani, de arról hallgatnak, ki hozta be a merénylőket vagy az elkövetőket.

Ez ellen küzdeni Salvini, Farage, Le Pen vagy Orbán módjára kell?

Nekik nem kell importálni az antiszemitizmust, mert az már a spájzban van.

Az nem lehet, hogy a humanizmus reneszánsza jön el, és Európa megengedi magának, hogy megkülönböztesse a merénylőt az oltalomra szorulótól, és a „zöldkommunizmust” szétszálazza a klímakrízis és az esztelen fogyasztás ellen küz­dőktől?

Nem kell belemenni azokba a valóságkonstrukciókba, amelyeket államilag termelnek, hogy differenciálhassanak. A válaszutak előtt nem differenciálni kell, hanem a lényeget felfogni. Azt, hogy minek tartjuk a bevándorlót, és próbáljuk eldönteni, hogy már a harmadik generációban háborúban élő családból érkezik, vagy csak első generációs, ezek a megszépítés kategóriái. Nincs jelentőségük. A bevándorlók nem a bürokratikus társadalmakban szo­cializálódtak. Mindegy, hogy az éhség elől menekülnek Ausztriá­ba, vagy gazdag diákok Magyarországon, ugyanúgy garázdálkodnak a kórházban, ha a bürokrácia el akarja keríteni őket a vírus miatt.

Azért én szívesen élnék egy differenciálásra képes világban, ahol belátható az is, hogy korlátos világban nincs korlátlan fogyasztás. Ide eljutunk végre?

Akár akarjuk, akár nem, ez fog történni. A vágya a recesszió következtében teljesülni fog, higgye el, aztán már nem fog rá vágyni. A karantén sok mindenre megtanított bennünket, közvetlenül több a jó hatása, mint a rossz. Úgy marad meg az emlékezetünkben, mint a hippiknek Woodstock. A karantén sokaknak, különösen Nyugaton, a jól táplált, a felelősségtől megszabadított, a legális lustaság ideje. Megtanultuk általa azt is, hogy nem kell Madeirára vagy a Fülöp-szigetekre repülni, a balkonon és a Balatonon is remek a szabadság. Az állam is sok mindent megtanult, például, hogy mennyire sebezhető az ember és mennyire más a sebezhető pontja, mint hinni véltük. Ennek a társadalomnak a sebezhető pontja a kommunikáció, és ez lesz az első, amit minden ­európai állam államosítani fog, hogy a kínai­hoz hasonló kontrollt teremtsen. Kína a válság nyertese. A krízis nyertese tehát az, ahonnan a krízis elindult, mondom ezt mindenféle összeesküvés-elmélettől mentesen.

Esetleg a végére egy jó hír a szorongó Európának?

Ennél jobb híreket nem is lehetne kitalálni, ez egy egészen biztos jövő. Akár zöldkommunista, akár nacionalista állam, mindkettőben olyan államilag szavatolt biztonság épül, amiben a normacímzett, ha alkalmazkodik, kielégítő módon élhet. Erre végül is sokan vágynak. Azokról az értékekről, amelyeket a magunkénak tartottunk, le kell mondanunk, vagy meg kell próbálni megtartani őket, legalább házilag és titokban. Amíg van még titkunk, mert ha az internet és a telekommunikáció ellenőrzés alá kerül, az állam elkezd „jó pontokat” osztogatni, akkor csak az folytathatja a böngészést, akinek maradt pontszáma, mert nem államellenes a gondolata. Örüljünk, hogy még jól vagyunk. Mint az ember, aki a tizedikről zuhanva bekia­bál az első emeletnél, hogy „eddig minden a legnagyobb rendben”.