A friss verseskötet, a növénylétre és növénylésre, a fákra fókuszáló Lomboldal olvasása után zavarbaejtő volt a 12 éve megjelent Pohárutca fülszövegében írtakat látnom, hogy „Sirokai nagy öltöztető. Felöltözteti a várost. Erdőbőrbe. A természet nyelvét ő így beszéli”, vagy a 2013-as A beat tanúinak könyve kapcsán, hogy „Már az első vers a fába bújásról szól”. Tisztázzuk akkor: mióta is ölelgeti, mássza a fákat, illetve miért?!
Gyerekkoromban kezdtem, de az utóbbi egy-két évben léptem a mániákus szakaszba. Részben ezekből az élményekből született meg ez a kötet. Az igazán intenzív periódus egy euforikus hangulatú erdei kiránduláson kezdődött, egyszer csak erős késztetést éreztem rá, hogy felmásszak egy gyertyánra. Olyan érzésem volt, mintha magához hívott volna. Egészen magasan kezdett szétágazni, de kicsit mackós, bennszülött technikával végül sikerült megmásznom. Aztán rákattantam, azóta szinte naponta gyakorlom a mászást. A fákat általában valamiféle szobroknak látjuk, mert egészen más tempóban léteznek, de rájuk lehet hangolódni. Amikor fölmászol egy fára, nemcsak a testedet érzékeled, hanem azt is hogy az ágak megtartanak, ez pedig egészen más élmény, mint amikor a földről nézed őket – és minél többet mászol, érinted a kérgüket, annál érzékenyebbé válsz rájuk.
Ez eddig milyen magasra sikerült felmásznia?
Tizenöt-húsz méter között voltam a legmagasabban. A kötetben többször visszatér a „platánóriás”, a Városligetben is van egy a Vajdahunyad vára mögötti tisztáson, aminek egészen a kupolájába feljutottam.
A lehetséges kapcsolódások mentén A beat tanúinak könyvét, A káprázatbeliekhez kötetet és a Lomboldalt afféle sci-fi trilógiaként aposztrofálják többen. A sci-fi iránti érdeklődés kezdetei mikorra datálhatóak és mely művek a legmeghatározóbbak?
A sci-fi nálam felnőttkori felfedezés, gyerekkoromban kimaradt ez a zsáner. A műfaj iránti szerelem elhatalmasodását A káprázatbeliekhez című kötet jól jelzi. A Dűne-sorozat nagyon közel áll hozzám, de óriási kedvenc Dan Simmons Hyperion-tetralógiája is, aminek olyan elképesztő a színvonala, hogy esetében a szórakoztató és a szépirodalmi határok értelműket vesztik.
És a növényi lét kapcsán is kezébe akadt egy jó fantasztikus könyv?
E téren inkább James Lovelock Gaia-elmélete volt meghatározó számomra. Ő volt az, aki a ’70-es években felvetette a Föld összes élőlényének összefüggő, szoros kapcsolatát.
Maradjunk is Föld-közelben. Szerepelt a nemrég megjelent Extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című kötetben, ahogy a Művészek a klímatudatosság összművészeti projektben is – a poszt-antopocentrizmus és a klímatudatosság nyilvánvaló módon összeér, ám költőként, a (költői) nyelv alakításában milyen kihívásokat teremt?
Magával a kihívással előbb szembesültem, mint hogy ezek a projektek létrejöttek volna. A beat tanúinak könyve verseinek írása közben eszméltem rá arra, hogy ha nem emberközpontú szemszögből próbálok rálátni a dolgokra, akkor olyan nyelvi problémába ütközöm, amit nem lehet megoldani a hagyományosabb költői én használatával, amivel például a Pohárutca íródott. Ezért részben ösztönösen, részben tudatosan kezdtem egy személytelenebb, narratívabb hangon megszólalni – nem feladva a képszerűségre és sűrűségre való költői törekvéseim.
A Lomboldalban ezen prózanyelv használatával mintha elmenne egészen a falig – „Ahalo hajtitta, tevola rekla. Évla utaldon, bolongi boló enyissze udd…”. Több vers is „halandzsanyelven” íródott, van feloldásuk?
Számomra van megfejtésük, de ennek nincs különösebb jelentősége. Van, amit már nem tudtam máshogy mondani – nem mondhattam máshogy.
Ez még az ön nyelve vagy már egy nem emberközpontú világban fogant nyelv?
Inkább az utóbbi.
A fa- és növényi lét, „növénylés” számos mitológiai (Daphné, Próteusz), mesés (Pinokkió), irodalmi (A fából faragott királyfi, A famászó báró) vagy valós (indonéz szigeteken fán élő emberek) történetet mozgósíthatott volna, mégsem hasznosította ezeket – miért nem?
Nem egy irodalmi programot akartam lefuttatni, a verseim a fákkal való mindennapi személyes kapcsolatomból születtek. Az említett kontextust természetesen ismerem, szeretem is, a szakdolgozatomat például a keretdobokból írtam – ebbe a kategóriába tartoznak a sámándobok is, a sámánizmusban pedig a fautazások rendkívül fontos szerepet játszanak.
Ne szálljunk le még a dobokról! Dobosként másként lélegzik, és ahogy a verseiben olvasható, növényként is. De mi a jó ütem a növénylő versei befogadásakor?
Mindenkinek a saját lélegzetvételét érdemes követnie, nem kell változtatni rajta. Ha túl szapora, esetleg ajánlott lassítani.
A növénylét és a költészetnyelv összjátékán túl a versekben kitüntetett szerephez jut az egyensúly megtalálása – de én még az önkívület felé is kutakodnék… Ugyanakkor nem eszképizmus-e mindez?
A menekülés helyett én inkább a felülemelkedésre, az egyensúly megtalálására helyezném a hangsúlyt, ezek azok, amiket keresek. Az ember nem tud egyszerre egyensúlyozni és valami máson gondolkodni, mert rögtön kibillen. Az egyensúlyozás teljes jelenlétet kíván, feszültség és ellazultság egy időben. A két végpont között kell elasztikussá válni. Szerintem valahogy így van ez a mindennapi életben is – ennyiben az egyensúlyozás mindenképpen több egy tornagyakorlatnál. Hajlamosak vagyunk szinte csak a fejünkben élni, és elfeledkezni a többi részünkről. Az önkívület ebből a túlságosan fejsúlyos állapotból való kilépést is jelenti.
