Y2K
Ilma mindig kézzel írt, szükség esetén írógéppel, de azért bele kellett tanulnia, már csak Gerenda kedvéért is, a számítógépek használatába: szerették az e-mailt. Kezdetleges, de szeretetteljes végfelhasználó, az volt Ilma. Éppen ezért nem a tiszai ciánszennyezés, hanem az Y2K volt számukra a következő év legjelentősebb problémája. Meg kellett oldani. Végeredményben ennek a problémának az elhárításán alapult a kapcsolatuk.
A rövidített évszámok használata a korábbi években programozói mesterfogásnak számított: hatékonyabbá lehetett tenni vele a gépek működését. A lyukkártyás korszakban jelentős előnyökkel járt, ha két számjeggyel kevesebbet kellett tárolni. A 2000. év problémáját azonban éppen az okozta, hogy négy számjegy helyett csak az utolsó kettőt használták az évek azonosítására. Ebben a rendszerben a 2000. évet ugyanúgy 00 jelöli, mint az 1900-at, és a gép az 1999 után következő 00-t 1900-ként, 19 100-ként vagy egyszerűen 100-ként értelmezi, ami gondokat okozhat a dátumok összehasonlításakor. A dátumkiterjesztés végül megoldotta a millennium bugot: a kétjegyű évszámokat az évszázaddal egészítették ki, így a továbbiakban négy jegyen tárolták őket a programokban. Ezt tekintették a legtisztább megoldásnak, ami egyértelmű dátumokat, időtálló és a továbbiakban alacsony fenntartási költségű programokat eredményezett. Akárhogyan is: január elsején, szombaton nem omlottak össze a rendszerek. Ilma írt Gerendának, és ő rendben válaszolt.
Összeköttetéseim révén vonalas telefonom mindig is volt. És ekkor már volt mobilom is, Gerendától kaptam egyszer karácsonyra. Nokia volt, egy egyszerű alapgép, hamar beletanultam. Nem kellett beütni azt a sok számot, megnyomtam a nevet, és már csörgött is a túloldalon. Biztos lehettem benne, hogy nem kell érdeklődnöm: ha felveszik, az fogja felvenni, akit hívtam. A hely azonban mindörökre bizonytalanná vált. Eddig biztos volt, hogy a vonalas telefon a lakásban csörög. Azon belül fogja az ott lakók között valaki, nem tudjuk, kicsoda, felvenni, halló, halló. Most azonban, a személy bizonyossága mellett, bizonytalanná vált, hogy az adott személy hol van. Akárhol lehet. Bármit mondhat, bármit hazudhat, hogyan ellenőrizhetném. Eddig nem hívhattam Gerendát otthon. Még a végén Ágotha Margit vette volna fel, kínos lett volna a jelenet. Most már akármikor felhívhattam a mobilján, ha felveszik, ő lesz az. Csodás volt ez a szabadság. És hát persze elkezdtem félni. Mi van akkor, ha az én szerelmi érzésem túlságosan ragacsos. Csak eddig, technikai hiányosságok miatt, nem tudtam kifejteni. Nem akarlak zavarni, de aggódtam érted. És mi van, ha ő ezt a titkos mivoltomat – utálja.
Gerenda is sokat idegeskedett ezen. Bőbeszédű ember volt, de nem zaklatta Ilmát sokszor, ám az aggasztotta, hogy hogyan viselkedik majd, hogyan használja az eljövendő kommunikációs technikákat. Annak viszont nagyon örült, hogy Ilmát is zavarja ez a problematika. Végül megegyeztek az SMS-ek használatában, nem lett semmi baj, konkrét mobilhívás csak végveszély esetén. De mindent összevetve Ilma annak örült a legjobban, hogy a másik önismereti problémának tekintette az egészet. Hiszen hát az egész életben az a legfontosabb, drága Ilmám, nem?, az önismeret. Ilma szerette ezeket az aranyköpéseket. Némelyiknek talán még igaza is volt. Ilma mégis mindet körberöhögte. Nem tudta, hogy a férfi tudja-e, de talán nem is érdekelte.
A kiflik természete
A következő évben megszűnt a főiskolai képzés a városban.
A politikának nem kellett, a többiek meg nem harcoltak érte. Hamar kiderült, hogy mennyi minden volt erre a jókora szögre fölfüggesztve. A hallgatók megtöltötték a megyei könyvtárat. Ellátták vendégekkel a szórakozóhelyeket, nem kellett minden egységnek már este tíz órakor bezárnia. Jártak a gyerekek moziba, néha még a színházba is. Kongott a város. Hiányoztak belőle ezek a nagyon fiatal emberek. Gerenda nyugalmazott főiskolai docens csak bólogatott a kopaszodó, okos fejével. Tudtam, hogy ez lesz. Budapest: oké. Pécs, Szeged, Debrecen: a maga módján az is oké. De egyébként ezen felül nem lehet szíre-szóra mindenféle főiskolákat meg egyetemeket alapítani. Oxford, Cambridge: állami vagy egyházi tulajdon? Olyan régi az alapítás, hogy nem lehet megválaszolni a kérdést. Ennek az iskolának viszont nem volt semmiféle előtörténete. Anélkül meg nem megy.
Ilma hallgatta, úgy gondolta, alighanem igaza lehet. Ez a közepes kisváros többet veszített városiasságából, mint New York a WTC lerombolásával. Mi kell egy városhoz, ezen gondolkodtak közben, mi kell hozzá leginkább. A felsőoktatásnak oda. De a város azért város maradt. Ha lebontanák a Haragosi Centert, akkor is az maradna: nem kellenek olyan nagyon a bevásárlócentrumok sem. Ne legyen közoktatás. Az sem baj: áthordják a gyerekeket a szomszéd városba iskolabusszal. Ne legyenek munkahelyek. Ott is át lehet járni, vagy dolgozhatsz otthonról, akárhová, akárkinek. Rombolják le a templomokat. Kereszt, csillag, rézkakas meg mindenféle jelkép hulljon le a porba. Az sem baj: az istentiszteletekhez a tévén, rádión keresztül is hozzáférsz. Szűnjék meg a kultúra mindenféle szolgáltatása. Könyvtár, hangversenyterem, mozi, színház: szűnjék meg mind. Ne legyen sport. Aki fut, lőjék agyon. Hallgattak, nem jutott eszükbe semmi további elvehető. Ne legyen kocsma. Ne lehessen nyilvánosan és közösségben alkoholt fogyasztani. Szűnjenek meg a kávéházak, teázók, cukrászdák. Elhallgattak. Felállt, kinézett az U betű öblébe meg a főutcára, a pékségre a nyitott ablakokon át. A fák jó alaposan megnőttek az utóbbi években. Hirtelen visszafordult.
Ne legyenek terek.
A kerítéssel lezárt magánházakon kívül ne legyen a településen semmiféle szabad tér. Ne legyen a közösségnek meg az érintkezésnek semmiféle helye. Ne tudjanak találkozni. Ne legyenek semleges területek. Magánszféra. Csak az legyen. Legyen belőle akármennyi. Toljuk őket közel egymáshoz. Nem lesz belőlük soha semmiféle városszerűség. Csak ha van közöttük némi hézag. Akármiféle hézag. Használják azt a hézagot bármire. Igen, a várost a hézag teszi. Kiitta a poharát. Legyintett. Úgy érezte, megint túlhúzta az okosságot. Töltött még magának némi bort, aztán odafeküdt mellém a franciaágyra.
Gerenda a bal oldalon feküdt, nem lehetett tudni, hogy miért, mindkettejüknek így volt természetes. Ha jó volt a kedv, úgy simultak egymáshoz, mint két kifli, bár a férfi úgy tekintette, hogy ha ő nem elöl van, hanem hátul, akkor ő egy befli. Nem volt egy vicces figura. De ezt az egyet megengedte magának. Befli. Igaza volt: a sík felületeken tárolt tradicionális, görbe kiflik általában valóban balra hajolnak. Nem érnek össze. Van közöttük egy picike rés. Ilma szerint Gerendának ez a picike térköz volt az igazi párkapcsolati mintája. Közel, nagyon közel, amennyire csak lehet. De össze azért ne olvadjatok. Dupla kifli nem kell. Mondj határozott nemet a duflára. Ide Ilma már nem tudta követni őt.
Áll a Tescóban a helyben sütött kiflik előtt. Sír, nevet.
