Nagyon vigyázz rá, és minden este húzd fel, nehogy megálljon! – adta át hetedik születésnapomra a Mama és a Papa életem első karóráját. A tömzsi, vaskos kis szerkezet az NDK precíziós iparának remeke, egy UMF karóra halk, egyenletes ketyegéssel jelezte az idő múlását, egyelőre esze ágában sem volt megállni. Boldog csodálattal figyeltem a szorgos másodpercmutatót, ahogy fáradhatatlanul rótta a köröket. Már tudtam, hogy a kismutató az órákat, a nagymutató a perceket mutatja. A bőrszíjba kellett ugyan még két lukat fúratni az órással, hogy ne csússzon le a karomról, de a kis műtét után már nem akart elhagyni. Azt hiszem akkor tudatosult bennem az Idő, némi képzavarral, mint kézzelfogható valóság, amihez igazodnom kell.
Régi vágyam volt egy karóra, de első osztályos koromig várnom kellett rá. Pedig a számokat nagy csoportos korom óta ismertem. Esténként, a szülői intelemnek megfelelően felhúztam a karórámat. Legszívesebben le sem vettem volna, de végül fájó szívvel megváltam tőle. Igaz, csak éjszakára.
Reggel alig vártam, hogy az iskolába indulhassak. Amikor a Bajcsy-Zsilinszky úti földalatti megállóban fölszálltam a szerelvényre, mintegy mellékesen, rápillantottam az órámra, jelezve, hogy időre kell mennem és kíváncsi vagyok, beérek-e csengetésre. Igyekeztem közömbös arcot vágni, mint akinek ez magától értetődő, hétköznapi mozdulat, afféle rutin. Bár ezt a szót valószínűleg akkor még nem ismertem.
Ha valakit egyáltalán érdekelt volna egy duci kisfiú, aki büszke az órájára, annak feltűnhetett volna, hogy minden megállóban, sőt, két megálló között is gyakran ellenőrzöm az időt. De hát a kutya nem figyelt rám. Leszálltam a Bajza utcánál és kissé csalódottan az érdektelenség miatt legközelebb már csak az osztályban néztem rá, és ott végre sikerült kicsiholnom néhány osztálytársamból némi alig leplezett irigy pillantást, méltató megjegyzést.
Mama egy IBUSZ-csoporttal eljutott az álmok földjére, a csillogó Nyugatra, Bécsbe. Lehet, hogy Rómában is járt, de arra már nem emlékszem. Nem üres kézzel, ritka kincsekkel, egy Cornavin karórával és egy kis japán zsebrádióval tért haza. Nagyfiú voltam már, elmúltam 10 éves. Büszkén csatoltam föl a Cornavint. A régit most már kicsit szégyellnivalónak éreztem az elegáns, finom svájci óra mellett. Dagadó kebellel olvastam az óra lapján, hogy Cornavin, 17 Jewels, vagyis mint megtudtam, 17 apró kövecske gondoskodott a szerkezet tartósságáról és pontosságáról. A hátoldalán is idegen szavakat böngésztem ki, Swiss Made és azt is, hogy Stainless Steel Back.
Néhány nappal azután, hogy a Mamától megkaptam a soványka valutakeretéből – gondolom, a Mariahilferen egy magyar boltban vásárolt – ajándékokat, ahogy szokásom volt, kisétáltam az Állatkertbe. A kisrádió szólt a kezemben, az óra diszkréten ketyegett a karomon. Amikor a két kőelefánthoz értem, egy vöröses, félhosszú hajú fickó lépett oda hozzám. Érdeklődött, hogy milyen zsebrádióm van, és rácsodálkozott az órámra. Rábeszélt, hogy kísérjem el a közelben lakó barátjához, hogy megmutathassa őket.
Odaértünk egy kapu elé, és a vöröses hajú elkérte a zsebrádiót és az órát, és azt mondta, várjam meg, mindjárt visszajön. Egy nagy bérház kapujához értünk, Várj, mindjárt jövök – mondta és eltűnt a sötét kapualjban. Talán egy órát vártam, egyre türelmetlenebbül és egyre kétségbeesettebben. Végül összeszedve a bátorságomat, bementem a kapun. Amikor megláttam, hogy az udvar másik oldalán is egy kapu tátong, és ez egy átjáróház, a döbbenettől és a szörnyű felismeréstől, hogy soha nem látom viszont a Mama ajándékait, sírva fakadtam.
Hazaérve elmondtam a mamának, mi történt. Ő nem szidott le, nem kiabált velem. A Papa halála óta megszokta, hogy neki kell megvédenie a két fiát. Feljelentést tett a rendőrségen. Akkoriban a Vajdahunyad vár egyik bejárati bástyájában egy rendőr őrszoba működött. Oda kellett mennem és két rendőrrel a Vidámpark előtti sörözőhöz indultunk. Megpillantottam a vörös hajút. Mondtam a rendőröknek, az a férfi volt. Mielőtt igazoltatták volna a fickót, hazaküldtek, nem akarták, hogy lássa, ki buktatta le.
A legrémesebb emlékem mégis a bírósági tárgyalás. Tízévesen tanúként oda kellett állnom a bírói pulpitus elé és a vörös hajú szemébe kellett mondanom, hogy ő vitte el az órámat és a zsebrádiómat. Már nem emlékszem, kitől féltem jobban, a bírótól vagy a vörös hajútól. Évekig nem tudtam feldolgozni első találkozásomat az emberi hitványsággal és az igazságszolgáltatással.
Talán emiatt is gyűjtögettem az órákat: a vitrinben, fiókokban, polcokon régi, családi kar- és ébresztőórák, reklám órák, elemes faliórák. Van közöttük műanyag, fogyóeszköznek szánt darab, de az órásmester szerint finom svájci szerkezet is. A család beletörődött, már nem hiszem, hogy tudják, honnan ez a mánia. Talán a magam módján így veszek elégtételt az időrablón.
Az UMF órám túlélt majd fél tucat költözést. A világ minden kincséért sem válnék meg tőle. Ma is működik és néha fölcsatolom. Akkor úgy érzem, idő van.
