Több mint két hete tart a kijárási tilalom, és az idő kezdi elveszíteni tagoltságát, ledobja magáról a legtöbb ráaggatott árnyalatot. Néha kimondottan nehézséget okoz megmondani, hogy mi mikor történt. Szerdán találkoztam össze a szomszéddal a folyosón – ami nagy eseménynek számított –, vagy csütörtökön? Ezen jól elvitatkozgatok magamban. Halászok a nyúlós időben, hátha kifogom a régi rendet. És persze én vagyok a csali. Végül kiegyezek magamban, hogy kedden történt. Ez jó kompromisszum, mindkét felem el tudja fogadni. Úgy három napja vettem észre egyébként, hogy beszélek magammal, magamhoz. Megvitatom az aznapi menüt, hogyan csináljam meg a csirkemellet, ma indítsam-e el a mosást vagy holnap, és látszólag a macskához beszélve összefoglalom a napot. És néha kimondottan úgy tűnik, hogy bólogat.
Rossz az idő, napról napra sötét, hasas fellegek ereszkednek le a hegyek mögül, aztán mintha egy késsel hirtelen felmetszenék őket, kizúdítanak magukból mindent. Néha viszont csak villával szurkálják, mert akkor erőtlenül csepeg, csordogál belőlük a víz órákon át. Csak a sirályok lavíroznak az esőben, nem tudom, miért jó nekik, de talán ők is azon töprengenek odafent, hogy nekünk mi élvezet lehet azokban a furcsa kalitkákban üldögélni naphosszat. Nem biztos, hogy meggyőző válasszal tudnék előrukkolni. A tekintetben viszont jó a rossz idő, hogy könnyebb fegyelmezettnek tűnni karantén idején. És ez így kiváló bizonyítványt állít ki a spanyolokról ebben a furcsa, világméretű nemzetkarakterológiai tesztben. Bár azért a büntetéssel sem fukarkodnak errefelé, hogy tényleg összejöjjön ez a fegyelem. Nemrégiben Malagában csíptek nyakon két férfit, akiknek grillezéshez támadt kedvük ebben a mini apokalipszisben. Ahogy olvastam, kétezer euróba fájt az amúgy békés szórakozás. De már azért is büntetnek, ha valaki kamuvásárlásba kezd, így kapott orbitális büntetést az a találékony is, aki egy üveg Nutelláért ugrott le igen megfontoltan a boltba. Állítólag harminc euró alatt már nem is engednek vásárolni a szupermarketekben, elkerülendő a hasonló eseteket. Holnap magam is kipróbálom, bár nekem ennyi majdhogynem egy hétre elegendő kaját jelent, amióta itt vagyok, csak egyszer léptem át ezt a határt. Lehet, hogy nem gondoltak a kisebb étkű kényszerű szinglikre?
Ám ahogy kisüt a nap, és visszacsempészi a békesség földöntúli érzetét a világba, bennem is felforr a rebellis vér. Hónom alá csapom a bevásárlószatyrot (lásd még: kamuvásárlás), betárazom a megfelelő angol mondatokat néhány barátságosnak vélt spanyol kifejezéssel, és nekiindulok a partnak. Nem tudom láttak-e már teljesen kihalt fövenyt? Mármint olyat, ahol elvileg minden a gondtalan szabadidő eltöltését szolgálná, és ahol még a holtszezon sem igazán holtszezon. Olyan vidám feliratokat, amelyeknek hirtelen semmi értelmük. „Jetski kölcsönzés jutányos áron”, „A spanyol partszakasz legfinomabb grillezője”, „Ide érdemes újra visszatérni” – egy eltűnni látszó világ furcsa nyelve, suta igyekezete. Padok, amelyeken csak a tenger felől fújó szél pihen meg. Napágyak és -ernyők, csupa képeslapra illő kellék, amely mind ledobta magáról a készítőjét és árvaságával tüntet. Azt hiszem, épp most kapunk egy igazi leckét sérülékenységből, átmeneti mivoltunkból, amivel igazán csak szórakozásból játszottunk el idáig. Lásd utópisztikus regények, katasztrófafilmek, bédekkerek világvégére. De aztán jó volt kijönni a moziból a forgalmas utcára, letenni a könyvet és jólesően arra gondolni, hogy ez velünk soha nem történhet meg. Csak az író kalauzolt körbe a szorongásaiban.
Most meg nincs az a mondat, ami passzolna a döbbenethez. A világhoz, amely nélkülünk is boldogul, és közömbösen szemléli a félelmeinket. Tán egy kicsit kuncog is. Túl sokat képzeltünk már magunkról. Nem messze tőlem van egy gyönyörű park, ahol kisállatokat is tarthattak, ám most – mivel ezt is elzárták a látogatók elől – szabadon engedték őket. A nyulak, kakasok, pávák szabadon kószálnak a füvön és a fák között, mert most végre nem ők a látványosság, hanem a kerítés túloldaláról sóvárogva befelé nézdegélő ember. Van is reggelente olyan vad kukorékolás, hogy az bármelyik magyar falu becsületére válna. Egy kotlós pedig a nemrég kikelt csibéit vitte el kirándulni, megmutatta nekik a bezárt üzleteket, a kihalt főutat, ahol valamikor bűzös szörnyetegek jártak pöfögve, és már nem is nagyon kerültek ki, amikor megláttak. Ezektől már nem kell félni – mondhatta el nekik a séta előtt. Ez az ő alkonyuk.
Az egész sétányon, amely korábban a vendéglők zajától, a nyaralók önfeledt ordibálásaitól volt hangos, a soha vissza nem fogott életünktől, most csak a tenger moraját hallani. Hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltottam magam a kihalt promenádon. A hullámok felé. Mint megkésett üzenetet: vagyok még. Úgy hullt le, mint egy rosszul eldobott kő. Szinte láttam, ahogy elgurul. Aztán lassan –apró léptekkel, hogy sokáig tartson – elindultam a kalitkám felé. Haza. És ahogy lépkedtem felfelé, ott maradt velem a tenger idő előtti, ősi válasza. Mint a fülemhez szorított kagyló, úgy mormogott. Ki tudja mennyi időm van még, hogy megfejtsem.
