Vigyen Népszabit, ott van a stelázsin – mondta Náci bácsi a jó házigazda figyelmességével. A kis háztáji földet a kerttől elválasztó kerítés tőszomszédságában egy takaros faépítmény állt. Náci bácsiék budija. Fél évszázada még sok falusi portán nem volt sem fürdőszoba, sem angol WC. Náci bácsi még utánam szólt, hogy próbáljam meg egyforma méretűre tépni az újságot. Ha lehet, a fényképes részeket tegyem külön, azt majd ő osztályozza.
Furcsálltam a dolgot, bár hamar feltűnt már korábban is, hogy a deszkán tárolt újságpapír halmok mellett egy külön ki csomagban pártunk és kormányunk vezetői pózolnak a lapokon a fotóriporterek objektívjei előtt, és hol kézfogással, hol öleléssel, egyes kiemelten fontos elvtárs esetében pedig férfias csókkal bizonyítják örök és megbonthatatlanságukat a baráti szocialista országok vezetőivel.
Amikor Náci bácsit a fontos elvtársakkal tanúsított megkülönböztetett bánásmódról kérdeztem, tréfás megjegyzéssel terelte másra a beszélgetést. Nem erőltettem, tudtam, úgyis hiába. Ha nem akar róla beszélni, nem fog. Náci bácsi igazi, nyakas alföldi parasztember volt, aki Sári nénivel, miután a két fiuk beköltözött a közeli városba, gyereknyaraltatással egészítette ki néhány száz forintos tsz-nyugdíját. Egyszerre csak egy kölyköt vállaltak, legföljebb két hétre. Ők már akkor kitalálták a falusi turizmust, amikor az még Nyugaton sem volt elterjedt forma. Bár inkább feltámasztották a régi szokásokat, amikor a nyamvadt városi gyerekeket falura adták rokonokhoz „hízókúrára”. Náci bácsiék az új gazdasági mechanizmus szellemiségét megértve, elfogadható összegért teljes ellátást és – legalábbis nekem – életre szóló élményeket adtak.
Náci bácsi köpcös, kerek képű, nyalka bajuszt viselő ember volt, aki vasárnaponként szépen kisuvickolt csizmát húzott, nyakig begombolt fehér inget vett a kissé kopott, de tiszta zakó alá. Kalapját hetykén, ahogy ő mondta, legényesen a fejére csapta, majd feketébe öltözött párjával indult a templomba misére. A szentbeszéd után bekukkantott a kocsmába a többi öreggel, de még pityókásan sem láttam soha, nem hogy részegen.
Nem erőltette, hogy velük tartsak és nem próbálkozott klerikális átnevelésemmel. Ösztönösen tisztelte egy kamasz önálló gondolkodáshoz való jogát. Amivel ma is kitűnne az átlagból. Tudtam, hogy mindössze négy elemit végzett, és ezért nagyra becsülte a tudást, még az enyémet is, ami szerintem csak annak szólhatott, hogy gimnáziumi tanuló voltam.
Náci bácsi vele született intelligenciával, a saját és ősei tapasztalatival a vérében általában bölcs rezignációval szemlélte a világot. Elmatatott a kertben, megetette a disznókat az ólban. A kertben nem engedett segíteni, mert gyorsan kiderült, több kárt okozok mint hasznot, mert nemigen tudtam megkülönböztetni a gyomot a zöldségpalántáktól. A disznóknak viszont önthettem a vályúba moslékot és vakargathattam a hátukat. Náci bácsi, aki konzervatív ember volt, azt is elnézte a pesti gyereknek, hogy szívesen szórtam a kukoricát, egyéb magot a tyúkoknak, csirkéknek és Lajos kakasnak a baromfiudvarban. Ez ugyanis szerinte női munka volt, nem férfinak való.
A budi rejtélyéről Sári néni lebbentette föl a fátylat egy alkalommal, amikor Náci bácsi a gazdaboltba ment valami kerti szerszámot venni. Sári néni nagyon kedves, testes nő volt, aki istenien sütött, főzött. Tudta, hogy amit nekem elmond, harapófogóval sem húzzák ki belőlem.
Elmesélte, hogy mindketten néhány holdas paraszt családból származnak és iszonyatos erőfeszítéssel, sok lemondással növelték a birtokot egy húszholdas gazdasággá. Voltak lovaik, disznaik, teheneik. Amire meglett a két gyerek és egyenesbe jöttek, kitört a II. világháború és Náci bácsi meg sem állt a Don-kanyarig. Csak ’50-ben tért haza a szovjet hadifogságból és még szerencsésnek mondhatta magát. Arra érkezett, hogy kuláklistára került, a padlást pedig tisztára söpörték. Végül rákényszerült, hogy bevigye a földjét a tsz-be. Igazán azonban az rendítette meg, hogy be kellett adnia a jószágot is a közösbe. Sári néni sok évtizedes közös életük során egyszer látta sírni Náci bácsit: amikor elvitték a Sárgát, meg a Pejkót, a két szép lovát. A fiúk a tanító úr szerint tehetségesek voltak, de a származásuk miatt gimnáziumba nem, csak szakiskolába mehettek. Igaz, így állást kaptak a városban, már családjuk is van.
Náci bácsit az élet arra tanította, aki ugrál, az utána sokat ülhet. Így még a kocsmában sem fejtette ki véleményét a rendszerről. Egészen más bosszút eszelt ki. A budiba külön halmokba rendezte a hazai és a baráti országok vezetőinek a képét, és a maga módján adta értésükre, mit gondol róluk és hogy szerinte miként tehetnek valami hasznosat.
Természetesen soha nem mondtam el Náci bácsinak, hogy tudok a titkáról, arról, hogy milyen egyéni módon áll bosszút minden megaláztatásért, szenvedésért.
Érettségi után többé nem találkoztam velük. Jóval később ismét a falujukba vetődtem. A régi ház helyén már egy új kétszintes „palota” állt. Belestem a kerítésen át, de sem a budinak, sem Náci bácsiéknak nem maradt nyoma sem.
