Épp csak egy percre maradt nyitva a pesti Kinizsi utca 31. kapuja. Rajta belépve azonnal leesett az állam: szép terrazzo-padló, kényelmes pihenőpad, a magasban domborművek játszi puttókkal, a falfestményeken a négy évszak további angyalkák képében, aztán egy Madonna-szobor a kisded Jézussal, gyönyörű kovácsoltvas rács a lépcsőházban, az udvaron pedig Flórián-szobor és uralkodói címerek. Ráadásnak egy 1838-as árvíztábla, amelyet egy külső házfalról hozhatott ide valamikor egy előrelátó polgár.
Aprócska csalódás, hogy ezen a házon – ahol a háború előtt még több festett üvegablak, az udvaron pedig márvány díszkút is volt - nem sok kinyomozni való akad. A főbb adatokat már a díszes homlokzat megüzeni: 1898-ban épült, az utca nevét („Kinizsy”) márványtábla, a hajdani tulajdonosét a kapu fölötti címerpajzs S betűje jelzi. Ráadásul a ház előterében csodával határos módon megmaradt a büszke építtető emléktáblája is: ez elmondja, hogy „Isten kegyelméből lett ezen ház tervezve és építve Szeleczky Lajos által”, majd hosszú lista sorol föl további Szeleczkyeket és az építkezésen közreműködő iparosokat.
Kész csoda egy ilyen épület a Ferencvárosnak ezen a fertályán, de még nagyobb különlegesség lehetett 1898-ban, amikor még nem volt ott semmi. Átellenben állt a dohánygyár tömbje, pár házzal feljebb épp csak elkészült az Iparművészeti Múzeum, az utca túlvége pedig a Duna-parti építőanyag-telepek és a Közraktárak felé vezetett. (Csak negyven évvel később nyitják majd meg a Kinizsi utca elejét, így felépültekor a mai 31-es ház még a 23-as sorszámot kapta.)
A közeli Bakáts téren túl, a frissen megnyitott Ferenc körúton még javában épültek a bérpaloták, ami pedig azon túl volt, arról egy évtizeddel később is így írt Vigand Rezső Budapest útmutatójában: „A német szó csak az utolsó évtizedben ritkult meg, a legújabb generáció ajkán. Az egykori majorosok és tejkereskedők ivadékai mindinkább felhagynak a gazdasági foglalkozással. Mióta a Ferenc-körút kiépült, az egész városrész rohamosan fejlődik, úgyannyira, hogy ma már a »legsötétebb Ferencváros« elnevezés csak mint múltjának jellemző emléke maradott fenn abból az időből, mikor külső részeiben állandóan hajszálon függött a személy- és vagyonbiztonság”.
Mindezt csak azért mesélem, mert Szeleczky Ede Lajos éppen ebből a legsötétebb Ferencvárosból indult. 1886-ban hallunk először felőle, amikor az ipartestületi tagság érdekében kőműves mestervizsgát próbál tenni, de nem jár sikerrel. Később persze kiköszörüli a csorbát, és a kilencvenes években a testület előbb a kontárok kiszűrésén szorgoskodni hivatott IX. kerületi ellenőrnek, majd számvizsgálónak választja.
Kőműves volt tehát, de ahogy haladtak az évek, előbb az építőmesterek, majd az építészek között tüntette fel magát a címtárakban. Gyakorlat tette alighanem a mestert: számos épületen dolgozott a Mester utca–Tompa utca környékén, közben felhúzta első saját bérházát is a Ranolder (ma Balázs Béla) utcában, hogy aztán annak árából vegye meg a Kinizsi utcai telket. Jó szeme lehetett az ingatlanokhoz, mert közben Budán, a törökvészi meg a rézmáli dűlőben is vásárolt telkeket – akadt köztük, amelyet öt év múltán 130 százalékos haszonnal adott el.
Szeleczky Lajos szorgos és sokrétű tevékenykedés után, ötvenévesen jutott el oda, hogy a díszes kivitelű, háromemeletes, huszonöt lakásos bérház tulajdonosa lett. A márványtáblán felsorolt iparosok zömmel a Mester utca környékéről való kollégák: azt gondolom, hogy a Kinizsi utcai ház afféle áruminta-darab, eleven hirdetés volt, amelyen a Külső-Franzstadt megmutatta, mire képes. Ők mérsékelt áron működtek közre, Szeleczky pedig márványba vésette a nevüket, és ahol csak tudta, jó hírüket keltette. Neki már volt hol: a következő évben még a frissen megalakult FTC-ben is bizottsági tagság jutott neki.
Az interneten föllelhető családi visszaemlékezés szerint a Kinizsi utcai bérház afféle Szeleczky-fellegvárként szolgált. Lajos és neje, Nonn Lujza a másodikon lakott, a férfi irodája a földszinten volt, és az épületben élt mind a hat, építőipari pályára lépett gyerekük, családostul. Megmelegszik ennek olvastán a szív. Más kérdés, hogy az 1900-as lakcímjegyzék tanúsága szerint Lajosékon kívül csak Irma és férje, Müller Rezső kőfaragó mester élt itt. A többi lakást csupa idegen - hivatalnok, magánzó, szabónő, hírlapíró, tanár, könyvkötő – bérelte.
A ház mindenesetre igen jól jövedelmezhetett, mert 1892-ben Szeleczky megvásárolt egy nagy nyaralótelket Pesthidegkúton, a végében történetesen egy kegyhellyel: a domborművű Mária-kép előtt rendszerint a Remetére igyekvő zarándokok imádkoztak. Aztán a hatvanadik születésnapjára megajándékozta magát itt egy kápolnával: az 1910 augusztusában felszentelt, háromszor három méteres épület homlokzatára került fel a régi Mária-kegykép. Egy évre rá a kápolnát mindenestül átadta a helyi plébániának, a telek többi részén pedig felépítette a saját üdülőjét.
Szeleczky Lajos 1916 nyarán, a közélettől teljesen visszavonulva hunyt el. Leszármazottai hamarosan túladtak a Kinizsi utcai házon, az egyik lánygyermeken kívül nem maradt ott más a családból, csak az építésre emlékező márványtábla.
Amelyen egyebek mellett szerepel egy bizonyos Szeleczky N. János is, aki a legendárium szerint Lajos öccse volt, az N. a Nepomuk név rövidítése. Rákeresve, az internet bugyraiban bukkan fel a Heti Válasz 2003-as közleménye, amely az Aqua folyóirat négy évvel korábbi cikkét idézi. Ebben egy bizonyos Barti József hajóskapitány tette föl állítólag azt a kérdést, hogy „mi a titka a máriaremetei ún. Titanic-kápolnának? Hogyan hozható összefüggésbe a hajó elsüllyedésével az 1912. április 15-én, 59 éves korában elhunyt Szeleczky Nepomuk János, akinek a hamvait itt őrzik?”
De hát a hidegkúti kápolnában nem temettek el senkit. A Titanic nevét sehol másutt nem hozzák összefüggésbe Szeleczky épületével, csak itt, és a Titanic utaslistáján sem szerepel hasonló nevű ember. A kapitány által állítólag hivatkozott források közül az Ujság aznapi száma nem hozzáférhető, a Pesti Hírlap 1912. április 18-i kiadásában pedig nincs lista a négy nappal korábban elsüllyedt Titanic esetleges magyar áldozatairól. Cikkek sora szól viszont viszont egy bizonyos Rumpf Nepomuk János kéjgyilkos könyvkötősegédről, Schwartz Gizella kegyetlen orvtámadójáról.
Hát akkor mi lett Szeleczky Nepomuk Jánossal? Furcsa, de tény: 1912 áprilisa után nem találni róla adatot, és a következő évben már arról szólnak a hírek, hogy a Práter utca 16. alatti bérháza Lajos bátyjára és birtoktársaira szállt, öröklés útján.
