A vírus korába értünk. A világjárvány a világháború utáni legsúlyosabb esemény. Érinti az egész emberiséget. Egyszerre globális, valamennyi földrészre kiterjedő, politikai és egészségügyi, társadalmi és gazdasági válság. Mindenekelőtt politikai válság: soha ennyire kevés emberen nem múlt ilyen sok ember, az emberiség sorsa. Minden politika. Politikusok és politikai intézmények döntenek egészségügyi, igazgatási, biztonsági, gazdasági kérdésekben. És a vírusválság korában világossá vált, hogy a politikusok magatartása nem a megoldás, hanem maga a probléma.
Hiába mondják okos emberek, hogy miről lehetne és kellene a világ vezetőinek dönteniük, amikor a világnak nincsenek vezetői és vezető intézményei. A vírus világprobléma, de a világnak nincs kormánya, telefonszáma. Hiába tudjuk, hogy egy globális válságot csak globális politikával, együttműködéssel és szolidaritással lehet megoldani, ha előtte és alatta a politikusok a nemzetállami alapú elkülönülést, egymás kizárását választották és e keretbe zárták a véleményük megnyilvánulásától megfosztott polgáraikat. Saját nemzetállami politika, nemzeti egészségügy, nemzeti gazdaság, nemzeti karantén, nemzeti határ – minden nemzeti, csak a vírus és a halál nemzetközi. És a nemzetállami politikusok rajtunk, bármilyen nemzetiségű embereken kísérleteznek. Magyar magyarként, kínai kínaiként, amerikai amerikaiként, olasz olaszként betegedjen és haljon meg, ha már emberként nem gyógyulhat meg.
A tízes évek közepétől a nacionalista-populista politikusok háborút folytattak a globális nemzetközi intézmények és megállapodások ellen. Felbontották a szerződéseket, megszüntették vagy meggyengítették az intézményeket, és általános bizalmatlanságot teremtettek a nemzetközi szereplők között. A demokratikus vezetők tehetetlenül tűrték. A nemzetközi szereplők között hidegháborús a viszony, nem bízik senki senkiben. Ki hinne egy percig is Trumpnak vagy Putyinnak, Hszinek vagy az iráni ajatollahoknak? Még tegnapi önmaguknak se hisznek. A válság bizalmi válság. Kinek és miért hinnél? Egy tökéletesen hiteltelen politikai világelitnek kellene bizalmat és együttműködést kérnie vagy kikényszerítenie megosztott, félrevezetett társadalmaktól. Hogyan tehetne bármit az ENSZ Biztonsági Tanácsa, a WHO, az IMF, ha a nemzetállamok vezetői már külön-külön egymással szemben cselekedtek? Ki és miért bízna Orbánban és Kaczyńskiben, Bolsonaróban és Boris Johnsonban? Viszont mit tehetne bármelyik állam polgára a nemzetállami hullám kellős közepén, saját hiteltelen vezetésének túszaként? Hogyan lehetne a globális intelligencia része a globális politikai intelligencia-hiány idején?
Versenyt futunk az életért a halállal, a társadalomban a széteséssel, a gazdaságban az összeomlással szemben. A világjárvány, akár egy világháború vagy gazdasági világválság, egymás után és mellett méri a politikusok, a nemzetállamok – a közigazgatási, az egészségügyi, a szociális és oktatási intézmények -, a nagy ázsiai, amerikai, európai, és a közepes – így a mag-európai, a dél- és a kelet-európai -, valamint a nemzetállamokon belüli kis régiók, a multinacionális termelési és szolgáltatói láncolatok, a nemzetközi szervezetek, a tudományos intézmények, az egyházak és a civil szervezetek hitelességét, rugalmasságát és hatékonyságát. De legalább annyira mérlegre kerülnek az egyes társadalmak, e társadalmak – nemzedékek, rokonsági és családi, baráti hálózatok - viselkedésmódjai az emberközi válság idején. Ez egyszerre az emberek közti viszonyok válsága - melyik társadalom, melyik kisebb és nagyobb közösség mennyire fegyelmezett, szabálykövető és szolidáris -, és "anyag-csata" – melyik államnak, mekkora az egészségügyi eszköz- és emberkapacitása, illetve a szükséges igazgatási és szervezési eszköztára.
A társadalmak túlélésből vizsgáznak. Megtanuljuk a túlélés civilizációját, amely egyszerre önmagunk és családunk mentése, de kisebb-nagyobb közösségeinké is, barátainké, tanítványainké, munkatársainké, akik iránt felelősséget érzünk. A túlélés a karanténban való együttélés vizsgája is. Megtapasztaljuk kire számíthatunk és kire nem. Vajon személyes és közösségi bűnbakokat keresünk, vagy megoldást és együttműködést? Vajon magunkat és önként fegyelmezzük, vagy másokat a magunk javára kényszerítünk? És fölkészülünk a jövendő életre, egy másfajta civilizációra, másfajta életmódra, életstílusra, mint ami a vírus előtt volt. Senki se tudja, hogy milyen lesz, rajtunk is múlik, hogy jobb legyen.
Az államok túlélési versenyében a tanulékonyság és a megújulási képesség számít. Kína megtanulta, hogy hiteles visszatérése a világba csak akkor lehetséges, ha nemzetközi közjavakként (public goods) megosztja eszközeit, tapasztalatait és tudását a járvány kezeléséről. Az állam- és gazdasági elit megértette, hogy a nemzeti önzés helyett globális szolidaritást kell mutatnia. A nemzeti önzésbe süllyedt demokratikus Amerikának és Európának a válság után majd számot kell adnia arról, miért nem cselekedtek hasonlóan. Előttünk fekszik Itália haldoklóként kiterítve. Ha valaha a polgárháborús Hispánia volt Európa lelkiismereti kérdése, most a járványtól letepert Olaszország. Bergamo a vírus korának Guernicája. A kínai, orosz és kubai önkéntes orvoscsoportok pedig a nemzetközi brigádjai. Tudom, hogy nincs jogom kívánni, de mennyire büszkék lehetnénk arra, ha önkéntes magyar egészségügyiek kicsiny csoportja érkezne Itáliába.
Amerika politikai újítása a republikánus-demokrata kongresszusi megegyezésen alapuló, „helikopterpénz” csomag. A kalandor Trumpot felhasználva és félretolva, Mnuchin pénzügyminiszter és a demokratákat képviselő Schumer megegyeztek egy 2000 milliárd dolláros óriáscsomagban, s benne a valamennyi amerikai állampolgárnak elküldött 1200 dolláros csekkben. A helikopterpénz-osztás épp annyira tabusértés, mint volt 2008-ban a FED eszközvásárlási programja. És Amerika példát mutatott arra, hogy választási évben, gyűlölködő politikai ellenfelek is tudnak megállapodást kötni. Innen már csak egy lépés az amerikai nemzetközi felelősségvállalás politikai, gazdasági és remélhetőleg egészségügyi téren.
Németországnak van politikusa. Merkel nemcsak arra adott példát, hogyan kell együttérzően és felelősen beszélni a polgárokhoz, hanem keresztülvitte a 0-bázisú költségvetés (Schwarze Null) dogmájának felmondását is. A német költségvetés ezután szabadon és rugalmasan költhet, nincs már a zéró-költségvetés és a pozitív fizetési mérleg kényszere. Ezzel megnyílt az út az egyesült Európa előtt: vége a maastrichti kritériumok kötelező betartatásának, s valószínűleg új és bőkezűbb európai költségvetés jön létre. Vajon milyen lesz a békeidők rendszere?
Bizonyos, hogy csak Kína, Amerika, Európa, Japán együttes és összehangolt föllépésével kerülhető el a világgazdasági összeomlás, a külön-külön csomagok csak lassíthatják a zuhanást. Aligha valószínű, hogy egy-egy nagy-gazdaság önmagában, bezárkózva jelentős fordulatot tudna elérni. Az igazi kérdés az, hogy miként, honnan kiindulva lesz képes a termelés és szolgáltatás globális láncolata másként, más ágazati szerkezetben megszerveződni. A járvány komoly figyelmeztetés, stressztesztje a klímaválságnak.
A magyar kormánypolitika kizárólag magával törődik, hatalma megtartásán, sőt, megerősítésén munkálkodik. Ha korábban volt még valami bizalmi tőkéje, azt a válság kezelésével elfogyasztotta. Szükségintézkedések keresztülvezetésén szorgoskodik, nem készített valódi társadalmi-gazdaság csomagot az emberekért a válság ellen. Eljött az ideje egy gazdasági Nemzeti Csúcs összehívásának. Herczog László már tett javaslatot az Átmeneti Munkanélküli Segélyre és a Központi Szolidaritási Alapra, és Surányi Györgynek kész csomagterve van. A válság idejére havonta kellene 100 ezer, illetve az eltartott gyerekek után 50 ezer forintot adni azoknak, akik munkájukat elveszítik.
Addig tegyünk, amíg Babits halálos ágyi üzenete valóra nem válik: „verhetetlen a magyar, amíg el nem árulja magában az embert”.
