Papa, ezt vedd fel! – bökte meg a négyévesforma kisfiú az apját, kezében egy fehér szájmaszkkal. Pár perce érkeztem a telepre, lila gumikesztyűben, piros kabátban, arcomon színes kendővel, kezemben egy másfél literes flakonnal. Szegény gyerek azonnal el is szaladt, amikor meglátott, s jött vissza lóhalálában a védőfelszereléssel, nehogy szülője kevésbé legyen felvértezve az átok ellen, mint ez a madárijesztőszerű néni.
Kecsketejért jöttem. Hosszú sora van annak, hogy miért, de elmesélem.
Egy hónapja egy reggelen arra ébredtünk, hogy megszületett nálunk az első kiskecske, persze nem volt ez váratlan, csak az időpont felől akadtak kétségeink, mivel a megtermékenyítés a természet útján történt, nem a szemünk előtt egy fecskendőből. Két anyakecskénk közül az egyiknek nőtt nagyobbra a hasa, ő feküdt a földön, hát gondoltuk, övé a kis jószág, gyorsan át is vittük mindkettőjüket egy másik ólba, hadd legyenek nyugodtan. Az anya nem szoptatott, a kicsi meg bőgött, városi parasztként azonban eszünkbe se jutott, hogy összecseréltük a párokat, arra csak pár óra múlva döbbentünk rá, amikor kiengedtük a másik kecskét, s az rohant megetetni az általunk elemelt gidáját.
Ez egyfajta sikertörténet lett, még ha az elején buktatókkal.
A másik anya azonban az ellés után elpusztult, maga után hagyva két árvát, s magához szólítva két nappal később a gyámoltalanabbikat. Mondták persze a rendes parasztok, hogy az ikerszülést elsőre nem mindegyik éli túl, de a tapasztalatlanságból adódó magabiztosság ezeken a mondatokon úgy átrepített, mint a gyümölcsfák rügyeit épp most tépő böjti szél. Ott álltunk egy nagy, meg egy kicsike tetemmel, s a jó tanácsokkal, hogy ássuk el őket a kert végében, de legalább nyolcvan centi mélyre, nehogy a kutya kikaparja, ám ez a kép annyira morbidnak tűnt, hogy inkább hívtuk a hivatalos szállítót, s fizettük még a kilométerpénzt is, csak vigye.
Lidérces napok következtek ezután, a nappalinkba beköltözött egy újszülött kis kecske, akit kétóránként etetni kellett. A másikra nem hagyhattuk, durván arrább lökte mindig, a természet már csak ilyen, tárgyilagos és egyértelmű. Az övét megeteti, a másét nem. Kaptunk persze jó tanácsot erre is: „dörgöljétek össze a két kis kecske seggét, hátha akkor elfogadja azt is, amelyik nem az övé…!”
Jelentem, nem fogadja el.
Tejet kellett hát venni, lehetőleg kecsketejet, s akadt is a közeli faluban egy hely, ahol árultak. A gazdaasszony képen nevetett, amikor meghallotta, mire kell, hiába, mást jelent egy jószág, ahol kétszáz van belőle, s mást, ahol csak kettő-három.
- Ne tököljön vele, csak macera, nyűg, energia, a természet már rég megoldotta volna. Adjon neki két hétig, aztán vágja le, a legfinomabb a világon a gidahús rántva, majd meglátja – osztott ki reszelős hangon, nem is lehetett haragudni érte, más nézőpont, más filozófia.
Gidahúst nem ettünk, dacból viszont Tökinek neveztük el kis küzdőt, akiről azóta persze kiderült, hogy lány – hivatalosan gödölye. Ilyen a formánk, de ha már bénázunk, bénázzunk rendesen.