Napra pontosan harminc esztendeje, 1990. március 21-én jelent meg a Népszavában egy rövid interjú velem a marosvásárhelyi helyzetről: „Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést tegnap munkatársunk a magyar-román értelmiségi konferencián.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?) Amikor ezt kérdezte az újságírónő, még a március 19-én és 20-án lezajlott konfliktus első napjáról tudhattam csupán, hiszen a 19-én, többek közt Sütő András életveszélyes megsebesítésével, fél szemének elvesztésével végződő magyarellenes pogromkísérlet folytatásaként, a következő nap második felében került sor arra az összecsapásra, amely nemcsak több halottat és sok száz sebesültet, hanem hosszú éveken át tartó gyűlölködést hagyott maga után. Sem Marosvásárhely, sem Erdély nem heverte ki igazán azt a két napot.
Micsoda szörnyű paradoxon: az imént említett beszélgetés bevezetőjéből is kiderül, hogy ugyanabban az időben Budapesten romániai román és magyar, illetve magyarországi értelmiségiek tárgyaltak arról egy konferencián, miképpen kellene rendezni a romániai magyarok helyzetét és ezáltal a két nemzet viszonyát is. Vezető értelmiségiek, többek közt Csoóri Sándor, Konrád György, Domokos Géza, Kántor Lajos vagy a román Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Smaranda Enache, Ioan Alexandru, mindannyian azzal az illúzióval ültünk le a Béla király úti vendégházban a hosszú tárgyalóasztalhoz, hogy rajtunk múlik, milyen lesz a jövő. Pedig dehogy. Hamar kiderült, hogy ugyanebben az időben otthon már mindent eldöntöttek mások, nem golyóstollal, hanem furkósbotokkal írták a jövőt, mint már annyiszor a történelemben. Úgy éreztük, hogy ismét naivak voltunk. Elhittük, hogy párbeszéddel rendezhető az etnikai kérdés. „Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?” – kérdezte tőlem a villáminterjú készítője. A válasz: „Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben, Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.”
A Marosvásárhelyen történtekről azóta sokan sokat írtak, vannak bőven politológiai-szociológiai elemzések, szépírói reflexiók és többé-kevésbé hiteles memoárok. Én magam is úgy térek vissza időnként azokra az eseményekre publicisztikában, de még versben is, mintha a tanulságai kimeríthetetlenek lennének. Nos, talán kimeríthető ez a keserves példatár, de egyelőre még, sajnos, nem tartunk ott. Ezúttal viszont csak egyetlen – bár talán a legfontosabb – dilemmáról beszélnék. Klasszikus közhellyel élve, arról a kínzó kérdésről, hogy: tollal vagy karddal? Avagy kissé körülményesebben, amint a hajdani interjúban is utaltam rá: demokrácia nélkül rendezhető-e az etnikai kérdés, és az etnikai kérdés rendezése nélkül elképzelhető-e a demokrácia? Bizony, egyre gyakrabban jut eszembe mostanában a szólásmondás: róka fogta csuka...
Többször megírtam azt is, és nem győzöm ismételni: kétlem, hogy teljesen véletlen volt a budapesti magyar-román értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi események egybeesése. Nem csupán ez lehetett a cél, de akik a polgárháborús helyzetet kiprovokálták, ezzel az időzítéssel a Budapesten tárgyaló értelmiségiek megegyezését is megakadályozhatták. És valóban: a konkrét megoldásokat is listázó, már elfogadásra előkészített közös dokumentum helyett a marosvásárhelyi hírek hallatára csak a szokott általánosságokat ismételgető nyilatkozat született. Úgy tűnhetett, hogy ezúttal sem sikerült az áttörés, és az értelmiségiek talán csinálhatnak forradalmat, de a létrejövő új rendszert már nem nekik kell irányítaniuk. Ám az erőszak ideológiája végül mégsem győzött, a román-magyar viszony normalizálása rendkívül lelassult ugyan, de éppen a marosvásárhelyi konfliktus hatására mindannyian arra a következtetésre jutottunk nagyon hamar, hogy igenis, a dialógust különféle fórumokon folytatni kell, mert ez az egyetlen járható út. A hegyi-karabahi háború majd a következő években a volt Jugoszlávia véres szétesése is arra figyelmeztette Európát, hogy minden módon szorgalmazni kell a békés együttműködést. Európa-szerte rettegett mindenki az erőszaktól, és egy etnikai konfliktus legkisebb előjelére is összerezzentek a különböző jelentéstevők, diplomaták.
Ezek szerint március 19-én és 20-án a budapesti értelmiségi konferencia ugyan látszólag kudarcot vallott, de hosszú távon mégis igazuk lett volna azoknak, aki a párbeszédet szorgalmazták? Pontosan attól a felismeréstől vezérelve, hogy demokrácia nélkül nincsenek kisebbségi jogok, vagy hogyha mégis vannak alkotmány és törvény szerint, a gyakorlatban úgysem érnek semmit, belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba. Ma úgy fogalmaznánk, hogy: elindítottunk egy projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén. Az akkori geopolitikai helyzetben – érzékelve körös-körül a tűzveszélyt – annyira magától értetődő volt ez, hogy egyidejűleg hasonló konklúzióra jutottak például a felvidéki, a délvidéki magyar szervezetek is. Azt kell mondanom, hogy hamarosan már közös kárpát-medencei projektként működött ez az elképzelés, a kisebbségben élő magyarok is ebben látták a megoldást, és a többségben is erre volt fogadókészség.
Emlékszem, miután 1996 őszén a romániai parlamenti választások után vettünk egy mély lélegzetet, és a meglehetősen erős előítéleteket legyűrve kormányzati szerepet vállaltunk az addig ellenzéki Demokratikus Konvencióval együtt, szlovákiai barátaink nagy érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz ebből a történelmileg is előzménytelen vállalkozásból. 1997 tavaszán a Duray Miklós vezette Együttélés meghívására RMDSZ-küldöttség látogatott Pozsonyba, és ott többek közt szlovák politikusokkal is találkoztunk. Durayék az 1998-as szlovákiai választások előtt nyilván a mi tapasztalatainkra voltak kíváncsiak, mert nekik is dilemmájuk volt, ami azelőtt nekünk: lehetséges-e kormányzati együttműködés az etnikai kérdés rendezése végett (is). Nem sokkal ezután pedig Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke jött el Bukarestbe egy szlovákiai ellenzéki küldöttség tagjaként, ugyanazzal a szándékkal: tájékozódni és a szlovák partnereket is tájékoztatni, miként alakul a román-magyar viszony a román politikában, illetve a román kormányban. Akkor már megszületett a döntés a három szlovákiai magyar párt egyesüléséről; 1998-ban együtt indultak a választásokon az így létrejött Magyar Koalíció Pártjának listáján, majd utána ott is elkezdődött a kormányzati szerepvállalás hosszú korszaka.
Kétségtelen, hogy a román, a szlovák vagy akár a szerb többség nyitottságának konjunkturális okai is voltak. Elsősorban az integrációs érdekekre gondolok, a NATO- és EU-belépésre, ami Szlovákiában és Romániában aztán meg is történt, Szerbia még sorban áll egyelőre. Viszont nemcsak az integrációs kényszer szűnt meg egyik-másik országban, hanem az etnikai feszültségektől sem tartanak már annyira, illetve a nyugati típusú liberális demokráciákhoz sem próbálnak ezek az országok olyan lelkesen igazodni, mint egykor. Mintha továbbra is működne az analógia: ha nem kell már a demokrácia, nem kell az etnikai megbékélés sem. Három évtized múltán sikerült elfelejtenünk, hogy hova vezet a gyűlölködés, kifulladóban van az egykori kárpát-medencei projekt, építi ki-ki a maga autrachikus nemzetállamát.
A nagy kérdés az, hogy miközben kétségtelenül lankadóban van a többség lelkesedése a párbeszéd iránt, mi magunk vajon hiszünk-e még ebben? Nem ildomos kívülről beleszólni egy másik magyar közösség életébe, én sem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi van velünk, de mindannyiunk számára tanulságos, ami a szlovákiai magyar politikában történik. Azzal, hogy a legutóbbi választások után sem magyar, sem vegyes pártként nem lesz érdek-képviseletük az ottani magyaroknak a parlamentben, valóban elakadni látszik egy több évtizedes politikai kísérlet, és leáll, sőt, akár vissza is fordulhat egy lassú, de végső soron eredményes rendezési folyamat. Bukarestben még nem tart itt a magyar politika, de már sok aggasztó jele van annak, hogy az alig kiépített demokratikus intézményrendszer gyengülésével és az autoriter, tekintélyelvű elképzelések erősödésével az etnikai kérdés is háttérbe szorul. A közös projektet külön projektek helyettesítik, az erdélyi magyarok – sokan immár kettős állampolgárként – Budapesttől várják a megoldást, holott az onnan jövő segítségre tényleg nagy szükség van, de a hosszú távú megoldást itthon kellene megtalálni. Annál is inkább, mert a közös projektek nélkül a külön magyar projekt is csak ideig-óráig tartható fenn. A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, és ezek az eszközök végül is hatékonyak voltak, amíg nemcsak etnikai békét, hanem tartós demokráciát is próbáltak építeni körös-körül az utódállamok, illetve maga Magyarország is. Trianon centenáriumára készülve, nem ártana ebbe is belegondolni: vajon mi épül most éppen a Kárpát-medencében, ha egyáltalán épül még valami?
