Csak egy tévhit, vagy alapvetően tényleg a gyerekek műfaja a báb, amit azonban érdemes szélesíteni a felnőttek felé?
A gyerekeknek szóló darab, de maga a gyerekirodalom is nem olyan régi, nagyjából a XIX. század elején alakult csak ki. Ha pedig nincs gyerekirodalom, gyerekszínház végképp nem lehetett, miközben báb már régóta volt. Tény, hogy a mágikus gondolkodás, tárgyakkal való játék és azonosulás a gyerekeket nagyon is jellemzi, tehát nem véletlen, hogy a gyerekszínház megtalálta magának ezt a műfajt. Ám ehhez képest a báb már több mint ezeréves műfaj. Például a középkori vásárokban mindenki együtt nézte a játékosokat, később vált csak szét, és az üzleti érdek is azt kívánta, hogy a gyerekeknek legyenek külön előadásaik. De ebben rejlik a veszély is, hogy milyen színvonalon, mert ha a gyerekek rosszat látnak, akkor egy életen át az lesz nekik az etalon. Ha viszont színvonalas dolgokat, akkor talán van esély, hogy jó ízlésű, értő színházbarát néző váljék belőlük. Egy gyereknek még nincs kialakult ízlése és értékrendje, ezt mi alakítjuk ezekkel az előadásokkal is, ezért nagy a felelősségünk. Kedvenc történetem, amikor először rendeztem gyerekelőadást, amiben volt egy gonosz fickó és egy fiatal szerelmespár. Egy pillanatra kiment a gonosz, a szerelmesek elkezdtek duettet énekelni, a gyerekek meg ordítani, hogy meneküljenek, mert visszajön. (Ki is húztam ezt a számot a 2. előadásra.) A felnőtteket viszont egy duettel már meg lehet venni, operettízlésükkel könnyen elandalodnak, hogy de szépen énekelnek.
Repertoárjukkal minden korosztályt le kell fedni. Milyen szempont alapján válogatják ki az irodalmi alapanyagot a műsortervhez?
Ez megint nehéz kérdés, ugyanis nem létezik báb-drámairodalom. Ez azt jelenti, hogy mi minden darabot újraíratunk. Mindent adaptálni kell a bábszínpadra, és nem ritkán dramaturgiailag is bele kell nyúlni a darabba. Így még ha Shakespeare-t játszunk, azt is valamilyen formában ide készítjük. Az esetek többségében íróval, ám néha csak a rendező és a dramaturg hathatós közreműködésével, de új darabot hozunk létre. Így minden ilyen adaptáció, kis túlzással, egy új magyar darab. Persze, ami itt a bábműfajban érvényes, nem biztos, hogy élő színházban is működik. Miközben van, amit tökéletesen át lehet vinni. A Maszat-hegy könyvből készült alapot például átvették tőlünk élő színházak is, de ott más lett. Annak kifejezetten nem vagyok híve, hogy a kötelező regényeket állítsuk színre, még akkor sem, ha üzletileg kétségkívül hasznos. Mert arra bár valóban eljönnek a gyerekek, hisz a tanár elhozza őket, ám aki megnézi például a Háború és békét valamilyen színházi feldolgozásban, már nem fogja elolvasni. És ahogy összezsúfolják három órába, abból a sztorit ugyan meg lehet ismerni, de Tolsztojt nem.
És melyikre jön be inkább a közönség, klasszikusra vagy kortársra?
Bizonyos tekintetben – épp az előbb említettek miatt – nekünk minden darabunk kortárs. Hiszek benne, hogy leginkább a minőség a döntő, különben felakaszthatnánk magunkat, ha ebben nem hinnénk. Mindemellett nekünk olyan ravaszul kell készíteni az előadást, hogy a kísérő felnőttek is örömüket leljék benne, mert azt azért pontosan tudjuk, hogy a jegyet nem a gyerekek veszik. A szülő pedig szívesebben vesz arra, amit ő is ismer. A klasszikusból készült kevésbé zsákbamacska. De a legfontosabb a szájhagyomány, híre megy, ha jó egy előadás.
Mitől lesz egy anyag igazán gyerekbarát?
Mindenképp pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel kell rendelkezniük az alkotóknak arról, mi jó az adott korosztálynak. A tíz év körüliek a bandadarabokat szeretik, a kisebbek az állattörténeteket kedvelik a leginkább. Nekünk pedig az eszközöket, hogy mire helyezzük a fókuszt, kell tudni hozzá. Adott történethez ugyanaz a díszlet nem jó egy tizennégy évesnek, ami jó egy négyévesnek.
A Rómeó és Júliát a legkülönbözőbb korosztálynak el lehet játszani, aszerint, hogy mit emelünk ki belőle. Mit akarok belőle? A mesét? A kicsiknek egy nagyon szép mese. A szerelmi történetet? Benne van. Bandadarabot? Ott van. Ha politikát akarok? Lehet – egy cigány fiú és egy magyar lány szerelme, és akkor az már politika. De lehet azzal is foglalkozni, hogy teljesen kettévált a társadalom Veronában.
Lehet azzal is, hogy milyen társadalom az, ahol öt fiatal is elpusztul, és csak Benvolio marad életben? Milyen társadalom az, ami a következő generációjával így törődik? Mi mindent lehet a Rómeó és Júliából csinálni – csak rajtunk múlik.
Ha majd’ mindent bábra lehet adaptálni, akkor van egyáltalán igény külön báb-drámairodalomra?
Határozottan jó volna, ha lenne. Gondolja el, mennyivel egyszerűbb egy műsortervet összeállítani, mennyivel szabadabban mozoghat az ember élőszereplős színháznál, válogathat és válthat menet közben. Nálunk nincs ilyen.
Volt szerző, aki nemet mondott a felkérésre, hogy írjon/adaptáljon a bábszínházra darabot?
Nem. Persze volt, aki kínlódott, hogyan kell bábdarabot írni, de olyan, aki azt mondta volna, hogy ez nem érdekli, nem volt. Úgy tűnik, jó kihívás a számukra.
Kik fordultak már meg itt íróként?
A teljesség igénye nélkül: Erdős Virág, Háy János nem is egyszer, Varró Dani szintén több darabot írt, Szálinger Balázs éppúgy. Szabó T. Anna adaptált nekünk darabot, Lackfi Jánosnak, Garaczi Lászlónak is volt meséje. Ki is használjuk, hogy szívesen írnak ide.
Február közepén, a nyugdíjba vonulása előtt két héttel állított össze és nyitott meg egy az ’50-es évek bábműhelyéről szóló kiállítást, a Tiltottak menedéke címmel. Miért volt fontos önnek, hogy ezt a projektet még megvalósítsa?
Nagyon speciális helyzet volt akkor, mert mint a gyermekirodalomban, a bábszínházban is azok a művészek gyűltek össze, akik nem a kor által igényelt stílusban gondolkodtak, így egy olyan műhely jött itt létre, ahol a művészek a bábkészítésből tudtak megélni, este pedig hazamentek és nyugodtan készítették a saját munkájukat. Ilyen volt Ország Lili, aki 12 évig dolgozott itt a műhelyben, Márkus Anna, aki ’56-ban disszidált és Párizsban nagy karriert ért el, Jakovics József, aki nemzetközi hírű szobrász lett, és itt vált jelentős bábművésszé az azóta szintén már Párizsban élő Bródy Vera. De tudom említeni Bálint Endrét, aki ugyan nem dolgozott itt, de bejárt ide, mert a kultúrpolitika látóköréből szinte teljesen kiesve egy szabadabb gondolkodás uralkodott itt. És ide járt be az írók közül rendszeresen Pilinszky János, Mészöly Miklós. Egyszóval a Bábszínház a politika által nem támogatott tehetségek gyülekezőhelye lett. Iszonyú erős és gazdag a kiállított anyag, és érdekessége, hogy azt mutatja, még az ötvenes évek első felében is létre lehetett hozni és működtetni egy ilyen szellemi műhelyt. Mindez az akkori igazgató, Bod László bátorságának és jószeműségének köszönhető. A színháznak mindenesetre ez igen hasznos volt, de az alkotók többségének munkáiban is meglátszik, hogy itt dolgoztak, olyan új impulzusokat kaptak, amiket aztán felhasználtak saját munkásságukban.
– A Bábszínház jelenére is rányomja bélyegét a hagyomány és az újszerű, progresszív vegyítése.
– Hagyomány nélkül nem lehet fejlődni, azt mindenképpen ápolni kell, felhasználni belőle, ami jó, amire lehet építeni, és közben megtalálni, mi a fene az, amitől valami mai tud lenni, hiszen mégiscsak a XXI. század negyedénél tartunk.
És mi a „fene” az?
Nekünk sokat segített, hogy a naturalista, realista színjátszás helyett, ami a múlt század második felét jellemezte, és elsősorban a szóra épült, 20-30 éve elindult egy inkább képekben, látványban gondolkozó színház. Ezáltal a szöveget fel lehet valamelyest rúgni, szabadabbá lehet tenni. (Ez persze ma is vitákat generál, helyes-e például beleírni egy Shakespeare-be.) Az is kifejezetten kedvezett nekünk, hogy a művészeti ágak egyre jobban közelítenek egymáshoz, így a társművészetek is egyre inkább bekapcsolódnak a színházi életbe. A báb különösen alkalmas erre a vizualitásra, stilizálásra, ahol a „színész” maga is egy képzőművészeti műalkotás, és ahol fontos, hogy különböző csodákat, varázslatokat tudjunk a színpadon megjeleníteni. Egy primitív példa, a Varázsfuvolában úgy csináltuk meg, amikor Papageno és Papagena arról ábrándozik, hogy sok gyerekük legyen, hirtelen megjelent 25 kis Papageno és Papagena, a felhőkben is marionettgyerekek voltak, a földön is. Ez itt egy természetes és könnyen megoldható dolog, élőszereplős színházban már nehezebben működne.
Most volt a 70 éves évforduló alkalmából egy drámapályázatuk is, ahol három szerzőt jutalmaztak: Kenéz Henrik Ágostont (Panelsámán), Tarr Ferencet (Fülemüle) és Bagossy Júliát (Testcsereprogram). Milyen szempontok alapján lettek az ő darabjaik a legjobbak?
A problémaérzékenység és persze elsősorban a minőség miatt. Olyan szakemberek voltak a zsűriben, mint Dobák Lívia, Nánay István és Tasnádi István (akinek most jön majd hozzánk új darabja, egy görög téma adaptációja). Tematikájában pedig mind, ez a kiírásban is benne volt, a tinédzser korosztállyal, az ő kérdéseikkel foglalkozik. Mert a tinédzserekért is küzdünk, éppúgy, mint a felnőttekért, hisz ők nem ritkán úgy gondolják, csak a kis pisisek járnak ide. Ez a küzdelem viszont szép, és egyre jobban kezd beérni. Janne Teller Hoffer Károly rendezte Semmije mindenképp egy nagy áttörést jelentett.
