A kötet nyitóverse A megbízás címet viseli. Ez egyfelől felidézheti a XVIII. század végét, konkrétan a mozarti életmű záródarabja, a Requiem létrejöttének körülményeit, mely szerint a gyászmise megírására egy névtelen megrendelő kérte föl a zeneszerzőt, küldönce útján. Másfelől különféle értelmezési lehetőségeket kínál a művészetek, közte az irodalom alkotásának mikéntjéről, és még ars poeticául is kínálkozik. Önt mire és hogyan kérték fel a 60. születésnapjára megjelenő kötet összeállításakor? Illetve hogyan jutott el Mozartig és Csokonaiig végül?
Én egy kötetre kaptam felkérést a Magvető Kiadótól, semmi titokzatosság nem lengte körül e megbízást. Viszont nagyon hosszan gondolkodtam, hogy mi is legyen ennek a kötetnek az összefogó ereje, hiszen elég sok versből kellett válogatnom. Sok mindent kipróbáltam, de mindegyik terjedelmesebb volt annál, amit elképzeltem – egy gyönyörű, vékony, kicsi és ügyes kötetre gondoltam. Ha az embernek több rögeszméje, kedvence van – nekem nincs külön kedvencem, sem zenéből, sem költészetből –, nem könnyű a válogatás. Végül arra jutottam, a legjobb lesz, ha a valamiképp Mozartot és Csokonait (akinek a sokszólamúsága okán volt a beceneve a Cimbalom) megszólító verseim közül választok. Így került bele az 1982–2009 közti időszak verseiből 35 költemény, nem írtam hozzá újakat. Ugyanakkor mégis nagyon természetesen jutottam el ehhez a koncepcióhoz, mert ez a két – egy zenei meg egy nagyon muzsikás – életmű engem már meghatározott a kezdetektől fogva. Szerettem őket. Végül is a szeretettől jutottam el a kötetbe rendezésükig.
A versek számát tekintve érzek itt némi kabbalisztikát, hiszen a zeneszerző 35 évesen komponálta a Requiemet, és ennyi idős volt, amikor elhunyt.
Valóban van itt egy kis számmisztika. Számmániás vagyok, a költészetnek pedig többek között köze van mind a matematikához, mind a zenéhez (ahogy a jó prózának is). De emellett az volt érdekes számomra, ahogy ezeket a válogatott verseket, melyek különböző rétegekből vannak kiemelve, újrastrukturálom egy kötetté, ahogy Mozart és Csokonai egymást követve-kiegészítve váltogatja egymást. Mindezt úgy kellett felépíteni, mint egy requiemet. Sokak számára, így elrendezve, a versek nagyon újnak tűnhetnek. És én mindig erre törekszem, ez érdekel, szeretek ezzel játszani. Ezért nem lehet behatárolni eddigi verseim egészét sem, mert újrarendezve azokat, egymásba siklanak egy hosszabb idő intervallumából. Nincs ebben semmi nárcizmus, de az ilyesfajta struktúrák kialakítására nagyon odafigyelek.
Mozart mikor és mivel vette le a lábáról?
Még tizenévesen, amióta zenét hallgatok. Én magam nem tudok hangszeren játszani, én a nyelven szoktam játszani – vagy a nyelv játszik rajtam… A zene az, ami megnyugtat, ha esetleg éppen enerváltabb vagyok. Mozart zenéje különösen, de nem kizárólagosan. Ott van benne a lendület, a fiatalság, a derű, és lehetséges, hogy a szomorúság is. Mozart sokféle.
A zeneiség, a nyelvi játékosság a Requiem Tzimbalomra esetében is, de itt hangsúlyosan, az elmúlást, a halált, a gyászt, az emberi lét végességét szólaltatja meg többek között, termékeny feszültséget keltve az olvasóban vagy a hallgatóban. Hogy tud a nehéz témákhoz ilyen könnyeden nyúlni?
Frivol módon az, aki ezeket a verseket írta, hol Andriska volt, hol András, hol KAF, hol pedig Kovács András Ferenc. Requiemet pedig tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés, ahol tagonként állítjuk föl az egészet, mikor mi szóljon, mi legyen a zárlat. Ebben az esetben a kötet vége a 2009-es vers, A megbízás párverse: az Ein Musikalischer Spaß egy zenei tréfa – a ’90-es évekből.
A kompozíció zenei tételekkel való összevetéséről jut eszembe: librettó megírására kapott valaha megbízást? Vagy ha még nem, érdekelné a dolog?
Felkérés még nem talált meg. De egy Mozart-opera librettójának fordítása-megírása, talán a Lorenzo Da Pontéval közösen írtak közül, mert azok sötétebbek, izgatná a fantáziámat. Nagyon szeretem a Mozart-operákat – és főleg a Mozart-operákat szeretem. Mert nagyon sokféle interpretációt engednek meg, és nagyon kihívóak voltak a maguk idejében is.
A Professzor Tzimbalom gyászdalotskája című verse Lázáry René Sándor emlékének ajánlott. A Requiem-kötetet pedig tavaly alig egy hónappal követte az első Lázáry-kötet – mondjuk úgy: az ön redaktálásában. Amióta csak ’92 óta felbukkant ez a XIX–XX. századi költői „hagyaték”, most először jelent meg önálló kötetben – válogatás az 1874–1929 közti életműből az 1899–1919-es időszakra fókuszálva. És szintén éppen 35 költemény. Miért várakoztatta ennyi ideig az olvasókat? És mikorra várható a teljes életműkiadás?
Ez a kötet tulajdonképpen egy prelúdium. Lázáry René Sándornak több mint 600 költeménye van, a nagyon hosszúaktól az egészen rövidekig. Most valami teljesen újat szerettem volna megmutatni belőle, az említett időszak 90 verséből 35-öt válogattam egybe, s rakosgattam időrendben egymás után. Itt a filológus KAF kapott szerepet, eltolva magamtól Lázáryt – nem véletlen, hogy egy másik kiadónál, a csíkszeredai Bookartnál jelent meg a szecessziós borítójú kötet, és a nevem csak apró betűkkel szerepel rajta válogatóként és közreadóként. Lázáry versei a terveim szerint 3 vagy 7 kötetben fognak egyszer napvilágot látni a versei – a 7 ideálisabb lenne, mert úgy jobban emlékeztetne Proust Az eltűnt idő nyomában ugyancsak 7 kötetes kiadására. A hagyaték feldolgozásához, kiolvasgatásához is idő kell. Ami késik, nem múlik.
Ennek a kötetnek az utolsó versével, a Consolationesszel (Vigasztalások) azonban visszatérhetünk a beszélgetésünk kezdetéhez, azaz a 60. születésnapjához. Az ön születése előtt épp 100 évvel korábban született Lázáry 1919 decemberében veti papírra a versét, a 60. életévén töprengve. „Vigasz, ha írni mersz, s a szó is száz alakban / Képpé lesz, testesül, mert vérré lett a bor – / Tünékeny létidőn csak ósdi máz a hatvan, / S képzelt vers lelkesül, térben mért Equator.” – zárul a költemény. Mennyire tükrözi a kolléga gondolata az önét?
Ahogy a metafizika ebben a költeményben, úgy a költők között is van valami empátia. Kétségtelen, Lázáry hatott rám, de Lázáry René Sándorral több dologban különbözünk, semmint hasonlítanánk – neki például életében nem jelent meg egyetlen kötete sem. A XIX. század ’50-es éveiben és a ’60-as évek elején született generáció fura volt, Rimbaud-tól kezdve Oscar Wilde-on és Jules Laforgue-on át Kavafiszig – egy érdekes, kicsit elsüllyedt világ… de nagyon is mozgó, mozgásban lévő valami a mai napig. És ez nagyon tetszik, mert a Föld mindig mozog, akkor is, amikor meg akarják állítani, mert ki akar valaki szállni… De ha nem a hipszterek, hanem a mindenkori hatalmak akarják megállítani, akkor is mozog! Nagyon reményt adó dolog ez, ugyanakkor mások számára talán borzasztó lehet. Nekem nem. A Föld mozog – és gömbölyű!
