Grafikusművész létére hogyhogy nem saját illusztrációkkal jelent meg az első, Környezetismeret című verseskötete?
Alapvetően persze mindig úgy képzeltem el, hogy ha valaha lesz verseskötetem, akkor annak én fogom megalkotni a borítóját és a belső illusztrációit – voltak már terveim is rá. Ám a Symposion Kiadó vezetője szorgalmazta, hogy hozzuk össze a verseimet Kárpáti Tibor grafikáival, és nagyon örülök a végeredménynek, mert így sokkal izgalmasabb dolog jött létre, mintha én készítettem volna el a kötetem vizuális oldalát is. Úgy is tekintek erre a könyvre, mint közös műalkotásra. Korábban is ismertem már Tibor munkáit, és érdekes folyamat volt, ahogy összhangba kerültek kettőnk elképzelései a könyv kialakítása kapcsán.
Eredendően képzőművészként mennyire kell átállítania az észjárását egy másik médiumra, a versnyelvre, hogy a képiség ott is meghatározó kifejezőerővé válhasson?
A verseim képszerűségét valóban ki szokták emelni. De elég más alkotói folyamat a kettő, mert az írás sokkal intuitívebb, a vizuális munkáim ellenben jóval megtervezettebbek: tudom, mi lesz a célom, és azt hogyan fogom elérni. A verseknél viszont nem feltétlenül tudom az írás elején, hogy mi lesz a végük. Általában adott egy helyzet, amit nem teljesen értek, vagy érdekesnek, furcsának, netán kellemetlennek tartok, és elkezdek rajta gondolkodni – ennek a gondolkodási folyamatnak az eredménye a vers.
Van átjárás, fedés a kettő médium között, azaz egy-egy témát kidolgoz így is, úgy is?
Előfordult már, de nem jellemző. A versek mindig személyesebb indíttatásúak. Egymás mellett, organikusan működik a kétféle – sőt a tervezőgrafikával, a designnal már háromféle – tevékenységem.
Időben előbb foglalkozott képzőművészettel, mint költészettel, mi volt a megerősítő esemény, ami aztán a párhuzamos alkotást elősegítette?
2017 elején indult a Független Mentorhálózat, aminek keretében kezdő írók-költők munkáját segítették a már tapasztalt kollégák. Hatalmas lendületet adott, hogy egy évig együtt dolgozhattam Nagy Hajnal Csillával, akihez azért jelentkeztem, mert a verseit olvasva a magaméhoz hasonló érdeklődési irányt tapasztaltam. Nagyon motiváló volt, hogy amit írok, azt valaki várja, és el fogja olvasni, ez hozzásegített, hogy komolyabban vegyem a verseimet, a versírást.
És nem sokra rá, már önerőből verspályázatot hirdetett középiskolások számára. Milyen megfontolásból?
A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként egy évet Kassán, a rákövetkező 2019-et pedig egy kis szerbiai faluban, Pancsova mellett töltöttem. A határon túli magyarok identitásának megtartását elősegítő kulturális munka volt a feladatom. Ennek keretében hirdettem meg a szlovákiai középiskolások körében egy magyar nyelvű verspályázatot, s kértem fel értékelésére egy szakavatott zsűrit. A verseket aztán egy fanzine-szerű kis füzetben közre is adtuk, Versforraló címmel, mellékelve számos hasznos információt a fiatalok számára a magyar irodalmi életről, intézményeiről, lehetőségekről.
Jelenleg Katowicében él, ahol újabb szakma, az említett tervezőgrafikusi megszerzése érdekében tanul. Az a verseiből is kiderül, hogy már eddig is elég soklaki életet élt. Mi az oka ennek a nyughatatlanságnak?
Ugyan Budapesten születtem, de a közeli, Fejér megyei Tordason éltünk, az iskoláimat viszont a fővárosban végeztem, ingáztam nap mint nap. Afféle se itt, se ott állapot ez, szerintem emiatt talán nem is kötődök annyira helyekhez, és mozgok könnyedebben. Emellett nem félek váltani, új dolgokba belekezdeni sem.
Az utazásai, máshol létei alatt tapasztalt kulturális sokszínűség érzése szerint mennyire van jelen a verseiben?
Témákat tekintve kétségtelenül, nyelvileg talán nem annyira feltűnően, bár a Szlovákiában honos kifejezések közül ragadt rám, és a versek némelyikében is felfedezhető –
A kedvenc ételem címűben a „kirántott sajt” pont ilyen. A közigazgatásilag Pancsova városhoz tartozó kis faluban eltöltött idő viszont biztos, hogy sokat hozzátett a világlátásomhoz, a gondolkodásmódomhoz – ami a versekben áttételesen jelen lehet –: a XIX. század második felében Bukovinából érkezett székelyek leszármazottai élnek itt, erős székely tudattal a mai napig.
Pancsovai mesék címmel ebből az élményből elbeszélések is születtek, a prózaírás is a repertoárjában van?
Azok a kis szövegek egy fotósorozathoz tartozó kommentárok, az egész egy képzőművészeti projekt részeként értékelhető inkább.
A kötetnek is címet adó ciklus az általános iskolás emlékek köré épül – traumafeldolgozás?
Az biztos, hogy a feldolgozás maga nem volt traumatikus! Egyszerűen csak eszembe jutott, mennyire furcsa és abszurd történetek estek meg velünk az alsóbb négy osztályban – a versekbe persze már átalakítva, a mintául szolgáló valós személyeket akár egy szereplőbe is gyúrva kerültek be az események.
A versei – az olvasatomban – élvezhetőségéhez nagyban hozzátesz az a pozitív feszültség, ami a szcenírozott hely vagy helyzet kicsisége, szűkössége és intimitása, valamint a nyelvi kibontása nyomán keletkező elképesztő tágassága között keletkezik. Honnan e „kettős látás”?
Hétköznapi, közeli szituációkon keresztül szeretnék a világról beszélni. Amit én látok a világból, azt átfordítani más nyelvre, a vers nyelvére, hogy közvetíthesse mások számára is: lehet így beszélni a dolgokról, mindenfajta ítélkezés nélkül.
