A Franciaországban (Normandiában) született, Svájcban élő, német nyelven író Alex Capus 1997 óta jelentős szépirodalmi életművet tudhat magáénak, 22 kötete látott napvilágot ez idáig: elbeszélések, portrék és regények – a 2011 februárjában megjelent Léon és Louise utóbbiakból a hetedik volt a sorban, amit a rangos Német Könyvdíjra is jelöltek. A magyar olvasó a több mint 20 éves munkásságból most először ezzel a – 2019 decemberében kiadott – regénnyel ismerkedhet meg, Tatár Sándor fordításában.
Halállal, pontosabban temetéssel nyit ez az életről mesélő könyv: 1986-ban Léon Le Gall Notre-Dame-béli ravatalánál találkozunk először a főszereplőinkkel. Az elhunytat öt gyermeke, tizenkét unokája, négy dédunokája és hozzátartozóik gyászolják – valamint Louise Janvier, aki hívatlanul jelenik meg a gyászszertartáson, hogy lerója kegyeletét élete nagy szerelme előtt.
A történetüket León legkisebb fiának elsőszülöttje meséli el – „időbeli mérföldkövenként”. Kezdve a 17 éves fiatal fiú és lány 1918-as egymásra találásától egy normandiai faluban, az alig pár hónappal azutáni, I. világháború végi elszakadásukig; az egy évtizeddel későbbi párizsi viszontlátásukon és szerelmi együttlétükön át; az újabb 12 évnyi kommunikációs szünetet megszakító, Louise által írt levelekig (3 levél 1940–43-ból); majd az 1945 őszi ismételt találkozást – a Szajnán ringó lakóhajóban (lásd a könyvborítót) – követő részbeni együttélésig, ami a feleség, Yvonne halála után, 1962-től válik teljessé.
Bő negyed évszázadot, a két világháború keretezte francia történelmet átfogó mesét – benne családregényt – kap kézhez az olvasó, amibe éppúgy beletartozik a francia vidék és a főváros történelme, mint a szerelmeseké, az időközben rendőrségi laboránssá lett, házas és a gyerekáldásra nem panaszkodható Léon és a Banque de France aranytartalékaival Francia-Szudánba, a Szenegál-folyó partjára távozó hivatali kompániához tartozó Louise élettörténete. (Érdekes adalék a fiktív történetek mögött is valóságot kutató olvasóknak, hogy az író nagyapja, mit ad isten, éppen a párizsi rendőrségen, a Quai des Orfèvres-en töltött be laboránsi állást, mint Léon, és éppen abban az utcában lakott, a Rue des Ècoles-on, mint Léon családja, ahol a később íróvá lett unoka feledhetetlen nyarakat töltött. Továbbá az elbeszélő unoka pont abban az évben, 1961-ben született, mint az író…) A háborúk borzalmai, a túlélés érdekében tett mindennapi árulások, kollaborációk vagy ellenállási formák éppúgy bemutatásra kerülnek, mint a boldogság/boldogtalanság házasságon belüli vagy azon túli megélése; a gyereknevelés apró-cseprő teendői; a francia gyarmatosítók a német megszállókhoz hasonlítható afrikai gyakorlata.
Mindez a főszereplő Léonra is jellemző „vidám melankóliával”, szellős derűvel kerül papírra, jól érzékelhető – az olvasót is megigéző – tisztasággal, amit a magyar fordítás pompás (mondat)gördülékenysége biztosít. A tragikusnak is mondható élethelyzeteket és sorsokat ellensúlyozandó az elbeszélés szinte mesei. [Amibe csak kivételesen csúszik be néhány elírás: Louise első életjelét/levelét az elbeszélő a 174. oldalon 1940. április 14-re teszi, a 182. oldalon már 1940. június 14-re – utóbbi a helyes dátum; Léon nem „tizenhat éve” érzett viszolygást, mint ahogy a 226. oldalon áll, hanem 16 évesen; és nem négy gyermeke van (299. o.), hanem öt! – de ez tényleg csak kicsinyes kukacoskodás a részemről.]
Ez a fentebb említett mese – az életrajzi ihletettség dacára – tényleg erősen fikciós a regény terében. Az unoka retrospektíven beszéli el valamikor, de mindenképpen 1992 után, egy nagybácsi halálát követően, amikor a dédunokák száma immár huszonhárom. „Elképzelem”, „úgy képzelem” kezdi mondatait az elbeszélő, hiszen nincs biztos tudása semmiről, Louise mindösszesen három levelének és a Banque de France-évkönyvek böngészésén túl. Merthogy a családban senki soha nem tett utalást Léon szerelmi viszonyára, amikor ellenben maga a nagyapa alkalmilag mégis elmesélt egy-egy régi eseményt, szemérmesen egy Louis nevű barát szerepelt benne, nem pedig a fekete hajú, zöld szemű, szeretett nő, Louise. Így az elbeszélői (puffer) távolságtartást a valós történelmi események közé beágyazott magántörténetek valóságtartalmát fixírozó olvasásmódnak is követnie érdemes. Arról nem is beszélve, hogy az 1962 és 1986 közti történések eleve a mesei befejezések homályos („boldogan éltek, amíg…”) ködébe vesznek: „eloldották a köteleket, fölszedték a horgonyt és kifutottak… az óceán felé”.
Nem is szaporítanám a szót tovább e szép történet kapcsán: minden jó, ha jó a vége.
(Ford. Tatár Sándor. Gondolat Kiadó, 2019. 333 o.)
