Ahogy átkeltünk a Pireneusokon, utolért minket a tél. Persze nem olyan tél ez, amelyhez Kolozsváron, de még olyan sem, amelyhez Pesten szokott hozzá az ember. Ez a tél a montpellier-i langyossághoz képest lehet csak tél, de legalább egy-két reggel már látszott a leheletünk, és nem csak a divat miatt kellett a sál – nem is gondoltam volna, hogy ilyesmik is tudnak hiányozni. És megjött a hegyekkel együtt a köd is. Ez a gomolygó, sűrű fátyol, a melankólia és a horrorfilmek nélkülözhetetlen kelléke.
Nekem addig a november estéig a köd inkább romantikusnak tűnt, mintha egy beteljesületlen szerelemről szóló vers öntötte volna el az utcákat, vonta be vattaként a várost. Jó volt eltűnni benne, de még inkább előbukkanni belőle, mert tünékeny, pillanatnyi lényekké varázsolt mindenkit. Aztán az az este mindent megváltoztatott.
A marosvásárhelyi könyvfesztiválra voltunk hivatalosak Tompa Andival, Györe Balázzsal és Krusovszky Dénessel, vagyis egy igen jó kis kompániával. Úgy volt, hogy csak akkor indulok el reggel Pestről, ha a debreceni érsebészetről jó hírek érkeznek, hiszen előző este műtötték apámat. A jó hírek meg is érkeztek, a beavatkozás sikerült, eltávolították a hasi ütőeréről a tágulatot, az időzített bombát, ami miatt már megfordulni se nagyon mert éjszaka az ágyban, mert mi van, ha épp akkor pattan el. Anyámnak csupa jó érzése volt a műtét előtt, s valahogy én sem izgultam, természetesnek vettem, hogy a fater ezt az akadályt is veszi majd, igazából arról beszéltünk csak, hogy mi lesz majd utána, hogyan visszük haza Szatmárra, hogyan nézheti majd a meccseket az ágyból stb.
Elindultunk hát, de mire Kolozsvárra értünk, késő délután már jött a hír, hogy az egyik varrat elengedett, újabb műtét kell. De még ez sem hangzott riasztóan, úgy tűnt, hogy az orvosok mindent kézben tartanak. Innen igazából már minden olyan, mintha mással, egy rám nagyon hasonlító valakivel történt volna meg. Felolvastunk a vásárhelyi kultúrpalota dísztermében, ahol csak lézengtek az érdeklődők, szerintem mind elfértek volna egy kényelmes liftben, mi mégis úgy tettünk, mintha tűt sem lehetne leejteni a teremben, Károlyi Csaba profin kérdezősködött, mi rutinosan válaszoltunk.
De aztán egyre többször kellett hívni a debreceni klinikát – hol anyám Szatmárról, hol én Vásárhelyről –, mert a komplikációk újabb komplikációkat szültek, s eljött az a pillanat, amikor meg kellett kérnem az orvost, hogy most már csak engem tájékoztasson. Az a hívás még aznap este be is futott: apám keringése nem bírta tovább az extra megterhelést, és feladta a küzdelmet. Tudtam, hogy autóba kell ülnöm, és meg sem állnom Szatmárig, hogy anyám tőlem tudja meg, hogy ott lehessek mellette. Majdnem ötven évig voltak együtt szerelemben, fel sem tudja majd fogni, hogy mi történt. És reggelig kell odaérnem, mert ahogy felkel, az lesz az első dolga, hogy telefonáljon Debrecenbe. Már őt kellett féltenem.
Elindultunk. A szálloda halljában épp a norvég–magyar meccs ment, tán már vezettünk is, de nekem ebből semmi sem ragadt meg. Csak utólag gondoltam rá, hogy a visszavágót már neki is látnia kellett volna, ha minden jól alakul. Úgy számoltam, hogy kényelmesen beérünk Szatmárra, hiszen este van, nincs nagy forgalom, az autó meg gyors, öt óra és ott vagyunk. Csakhogy aznap este olyan sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett a Maros völgyére, hogy az orromig se láttam. És ez kitartott Kolozsváron túl is, sőt még fehérebb, még tömöttebb lett. Harminccal mentem, mert a köd mindent elnyelt, a fehérség minden fényt visszavert, csak pár méterig volt képes megvilágítani az utat, egy szakaszon ráadásul az útjelzés is eltűnt, mert frissen aszfaltoztak, szinte csak tapogatta az autó a folyton el-eltűnő kanyarokat. Minden normális ember lehúzódott volna, szállást keres, és másnap megy tovább, mert az biztos nem éri meg, hogy az árokban kössünk ki. De az én fejemben csak az zakatolt, hogy hamarabb kell odaérnem, mint a reggeli telefon, hogy csak én mondhatom el neki élete legrosszabb hírét. És az egész olyan volt már, mint egy kifordított mese, amelyben a szegény ember legkisebb fia nem azért tör előre a paripájával, hogy megmentse a királylányt és elnyerje a fél királyságot, hanem hogy bánatot okozzon. Mérhetetlen fájdalmat. Ezért győz le minden akadályt.
És közben olyan gondolatokkal is meg kellett birkóznom, hogy ez a köd voltaképpen az én elfojtott fájdalmam, belőlem jön, engem követ, és ez takarja most el előlem a világot, tán más nem is látja. Oka is csak egy lehet, ne érjek oda, ne okozzak fájdalmat senkinek, és ha megállok, tán varázsütésre megoldódik minden. Ezt kellett elhessegetnem minden egyes legyűrt kilométer után, hogy csak a józan, a megbolondulás szélén sétáló eszemre hallgassak. Menjek előre, miközben minden méter után meg kellene állnom.
Ezért is fog el ma is, mindentől távol, ez a furcsa szorongás, ha ködben utazunk. Mennem kell, nincs megállás, de az út végén nem a megkönnyebbülés vár. Nem a feloldozás nyugalma. Hanem könnyek, kétségbeesés, gyász. Anyám artikulálatlan kiáltása. Ha úgy tetszik: az élet.
