„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt” – vallotta a mindig elhatárolódó Szerb Antal (1901–1945), olyanok mellett, minthogy „nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok, valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna”, meg hogy „az egyszerű disznólkodás undorít, de a perverzió érdekel”. Ilyen szellemességekből – amelyek miatt egyszerre követelné eltávolítását a magyar iskolák közeléből a (már megszűnt) Tűsarok feminista fórum és az Identitesz – minden Szerb Antal-mű bármelyik bekezdésében van legalább egy. Ha ez egy rendes ország lenne, az ő életműve kerülne be a Magyar Értéktárba (a hungarikumok gyűjteményébe), nem a császári extrudált kukoricapehely.
A legeurópaibb magyar író
„Az irodalomtörténésznek elsősorban propagandistának kell lennie, a régi nagy értékek reklámfőnökének”, úgyhogy nem fogom vissza magam: Szerb kora talán legeurópaibb magyar írója volt. Ha Nyugatra születik, parádésan szórakoztató regénye, A Pendragon legenda (1934) biztos világsiker – hiszen több mint fél évszázaddal előzte meg Umberto Eco bestsellereit. „Oly gyakran találkozunk ma irodalmi mezbe öltözött ponyvával, hogy üdülést jelent számunkra a ponyva mezébe öltözött Irodalom” – írta a könyvről Bálint György 1934-ben, amikor még írhatott. Havasréti József a 2012-ben megjelent Szerb Antal-monográfiájában hétszáz oldalon át mutatta be, hogy Szerb miért is „tökéletesen eurokonform” szerző.
De hazánkban keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy a Magyar irodalomtörténet című zseniális összefoglalását betiltották és kivonták minden magyar iskolai könyvtárból, mivel Szerb olyanokat állított, minthogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”. Mindezt egy olyan országban, ahol a „keresztény” csak annyit jelent a politikai közbeszédben, hogy „nem zsidó”, ahogy arra Szabó Miklós rámutatott.
„Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok” – írta nem kevés öniróniával Szerb, miután megtalálta magát a Horthy-rendszer legfrissebb magyar-határozójában. Nagyjából akkor, amikor a státusza megint mozdult egyet a másodrangú magyar állampolgártól az elsőrangú munkaszolgálatos felé. Pedig a zsidó származású, de katolikus Szerb Antal keresztapja nem más volt, mint Prohászka Ottokár, a magyar keresztényszocializmus egyik legnagyobb alakja. Akinek műveit túlzott „baloldalisága” miatt ugyan indexre tette a Vatikán, de hírhedt antiszemitizmusa miatt nem kevés felelősség terheli keresztfia későbbi végzetében, hiszen a püspök olyan kijelentésekkel uszított, minthogy „a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a magyar népet” meg hogy „ez nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa”. Emellett szinte eltörpül, hogy Prohászka annak a Nyugatnak volt leghevesebb bírálója, amelynek Szerb legkiválóbb esszéistája lett (viszont Takaró Mihály szerint csak egy „kis példányszámú zsidó lapocska” volt).
A tehetség úgy tanul meg írni, hogy sokat olvas. Márpedig a kamasz Szerb mindig a könyveket bújta műtárgyakkal zsúfolt szobákban, mintha csak saját maga regényhőse lenne pszichoanalitikus útirajzából, az Utas és holdvilágból (1937), amelyet el kell tiltani minden nászutastól, és amelyben megteremtette a magyar femme fatale-t, a halálhetéra Ulpius Évát, aki megalázza és megsemmisíti a fiúkat és a férfiakat, azok mégis úgy függnek tőle, mint Szerb Antal az őt éltető olvasástól. Saját tipológiája szerint harmadik típusú, vagyis az „igazi olvasó” volt, aki nem azért olvas, hogy szórakozzon, nem is azért, hogy okosodjon, hanem mert ez számára fizikai szükséglet. Perverz? „Nincs olyan perverzió, amiből ne lenne egy kevés bennem” – írta egyik kamaszkori naplójegyzetében.
„Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban” – nosztalgiázott Szerb, aki mindent elolvasott, hiszen maga írta azt, hogy „aki válogatós, nem lehet Don Juan”, és aztán csakhamar írni is kezdett a Piarista gimnázium önképzőkörében, ahová 1911-től járt, és ahol a magyar katolicizmus legnemesebb hagyományainak megtestesítője, Sík Sándor – később Radnóti Miklós mentora – támogatta. 1920-tól a Budapesti (1921-től Pázmány Péter) Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, és 1921-ben még húszéves sem volt, mikor a Nyugat egyszerre hat versét közölte. Mire végzett a magyar–német–angol szakon, már szinte a Nyugat házi szerzője lett, de írt a Nyugat konzervatív ellenpontjának szánt Napkeletbe, Tormay Cécile folyóiratába is. Sokkolóan művelt volt, bármiről tudott írni, olyan szerzőkről is, akik egyáltalán nem érdekelték. Az amerikai ponyvaszerzőről, Zane Greyről írt nekrológja egyszerűen felejthetetlen: „Zane Grey meghalt, húszmillió példány után. Halászni nagyon szeretett, olvasom: nagy mélyvízi halakra, kardhalakra és tonhalakra halászott. Hogy valami jót is mondjak a halottról.”
Szerb az olcsó cowboyregényeket játszva összekötötte a skandináv sagákkal, mert mindenről eszébe jutott valami érdekes. „Jelenléte akkor is gondolatébresztő volt, ha egy karosszék mélyére vagy az autóbuszülés sarkába húzódva jóízűen aludt” – emlékezett róla Devecseri Gábor, a halálimádó vallástörténész, Kerényi Károly legjobb tanítványa - utóbbiról Szerb a vaginás halálról hálóköntösben magyarázó Waldheim Rudit mintázta az Utas és holdvilágban. Kerényi körével alapította meg a Minerva szellemtörténeti folyóiratot 1926-ban.
"Miben hasonlít hozzá"
A szellemtörténetet legtöbbször eszmetörténetnek hiszik, pedig a húszas-harmincas évek legdivatosabb társadalomtudományi irányzata ennél határozottabb alakot öltött. A szellemtörténészek szerint minden kort és annak minden szereplőjét, legyen szó hadvezérről, íróról vagy zenészről, egy „korszellem” mozgat. Ez a „korszellem” pedig egységes stílust ad, mert megjelenik mind a tettekben, mind az öltözékben, mind a szövegekben, mind az ételek fűszerezésében. Szóval egy szellemtörténész mindent egységben és korabeli összefüggéseiben igyekszik meglátni, nem meglepő, hogy mikor Szerb Antal hozzáfogott a magyar irodalomtörténet megírásához, az lett a sorvezetője, hogy bemutassa, miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra lüktetése helyett.
„Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá” – ez volt Szerb Antal programja, amikor beküldte jeligés művét az új magyar irodalomtörténet megírására kiírt pályázaton.
Az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársai 1930 júniusában döntöttek az irodalomtörténeti pályázatról, melyre az egész munka tervezetét, a bevezetést és egyes kijelölt fejezeteket kellett beküldeni. 1932 augusztusában tizenegy pályamű közül választotta ki Szerb Antalét a Babits Mihályból, Makkai Sándor püspökből, Molter Károly irodalomtörténészből és Bánffy Miklós grófból, ex-külügyminiszterből, (képzeljük el, ahogy Kovács László a rokokó-fejezetet bírálja egy irodalomtörténetben), íróból és Helikon-szerkesztőből álló zsűri. Szerb teljes, kész irodalomtörténete 1934-ben jelent meg, először Kolozsváron. Folytatását, A világirodalom történetét 1941-ben publikálta.
„Az első találkozás a tudománnyal olyan részegítő, mint a szerelem” – írta Szerb, és az biztos, hogy az ő irodalomtörténetébe könnyű beleszeretni, hiszen úgy lehet olvasni, mint bármelyik lektűrt. Szerb a hasonlatok mestere, egyetlen mellékmondattal elénk rajzol egy jellemet, például Ady „azt akarta, hogy mindenki róla tudjon és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos”, és egy-egy bekezdésében akár négy-öt ilyen fordulat követi egymást. Ezek teljességgel élővé és érthetővé teszik a költőket, hogy ne csak „tiszteletteljes nemtörődömséggel gondoljunk Aranyra, akár Tacitus szövevényes mondataira vagy a Püthagorasz-tételre”. Ahogy megjegyezte: „A legjobban akkor örülök, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legnagyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti könyveimet, mint a regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. irodalomtörténeti nagyságokat is.” Szerb Antal fölényesen abszolválta célkitűzését. Baumgarten-díjat kapott és alig harminckét éves korában a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1933 után azonban igencsak fokozódni kezdett a nemzetközi, és azzal együtt a magyar politikai helyzet is.
Kivonták a forgalomból
„A tudós egyetlen földi jutalma a kartársak irigysége” – írta Szerb, márpedig egy nála kevésbé sikeres tanár, Palló Imre biztos irigyelte, hiszen már a második világháború idején feljelentette, miként a szomszéd patikájához vagy tehenéhez is úgy lehetett legkönnyebben hozzájutni a XX. században, ha jelentettük: a szomszéd „zsidó”, „kommunista”, „fasiszta” vagy „kulák”. Palló képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után 1942 őszén a Nemzeti Front képviselőjeként interpellálta Hóman Bálint utódát, Szinyei Merse Jenő kultuszminisztert „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában”.
Tegyük hozzá, hogy Szerb Antalt ekkorra már jelentékenyen visszafogták az „értékrombolásban”. A zsidótörvények után ugyanis felállították a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskola tanári állásából, ahol bölcsészdoktorátusa óta oktatott, 1941 óta pedig már a Nyugat se jelent meg, mivel a lapkiadási engedély Babits nevére szólt, a költő halála (1941) után azonban nem adták ki újra. Szerb Antal a „Babits és az angol költészet” című esszéjének végén emlékezett meg Babitsról: „Hadd valljam be, hogy ő volt az egyetlen nagy ember, akivel életemben találkoztam, és az, hogy egy ismertem egy nagy embert, olyan nagy tény az életemben, nem is igen mondhatni hozzá foghatót.” Én nem ismerek ennél megkapóbb és meghatóbb nekrológot.
Palló 1942. december 2-án tartotta interpellációját a „magyar szellemi kultúrközösség” nevében, nagyjából lekövetve Túrmezei Lászlóné Értékrombolás (Észrevételek Szerb Antal irodalomtörténetéhez) című tanulmányát. A bekiabálásokkal együtt idézném Palló felszólalását: „Megteszem ezt azért, mert a kezemben lévő könyv a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen, az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el és ez ellen az értékrombolás ellen minden pedagógusnak, minden magyar embernek tiltakoznia kell, mert ez a könyv, ez az irodalomtörténet egészen gyanús törekvések melegágya és megérett arra, hogy a politikai testületben is megbélyegezzék. (Piukovich József, mezőgazda szakpolitikus: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet! (Baky László, később a zsidókat deportáló belügyi államtitkár: Égessük el a könyvet!)” De a legépületesebb beröfögés ez volt: „Szerb is, meg zsidó is!”
Palló például a következőben látta az „értékrombolást”: „Petőfi szerelmi költészetéről, amely a magyar szerelmi költői irodalom legszebb kivirágzása, azt mondja, hogy Petőfi szerelmi költészete különösen biedermeier jellegű. (Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány későbbi kultuszminisztere: Biedermeier?) Csak beteglelkületű és beteg fizikumú emberek írhatnak így olyan tiszta szerelmi költészetről, mint amilyen Petőfié volt.”
A szónok hadonászott még egy sort a Magyar irodalomtörténettel, majd megkérdezte: „hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket, amelyeket, mint ahogy hallottam, iskolai könyvtárak számára megvettek, onnan kivonni és máglyán elégetni?”
Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter még csak annyira se állt ellen, mint a 2. magyar hadsereg ugyanekkor Voronyezsben, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a Magyar irodalomtörténet betiltásáról. Nemsokára nemcsak művét, hanem Szerb Antalt is kivonták a forgalomból. Kora legfinomabb esszéistája 1943-ban még összeállíthatta a legkedvesebb költeményeit tartalmazó Száz vers című világirodalmi antológiáját a legjobb magyar műfordításokkal, majd munkaszolgálatosként Fertőrákosra hurcolták követ fejteni.
Feleségéhez, Bálint Klárához írt 1944. augusztus 6-i levelében, melyben elküldte utolsó művét, az „Orpheus az Alvilágban” című szerelmes szonettet, Szerb még azt írta: „A bajtársak igazán meghatóak, hogy mennyire vigyáznak, hogy ne dolgozzam. Egyébként is hihetetlenül népszerű vagyok. (És ez, bevallom, jól esik.)” Majd a munkaszolgálatos gyötrelmek leírása után hozzátette: „De azt hiszem, ki kell bírni, mégis, és talán mégis hamarosan vége lesz.” Hiszen maga fejezte be úgy az Utas és holdvilágot: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
De nem sokáig bírta. Miután Balfra vitték, utolsó levelében már azt írta: „Balf, átkozott egy hely.” 1945. január 27-én itt verték halálra az addigra már legyengült és eltetvesedett írót. Így végezte Magyarországon a legjobb magyar irodalomtörténet szerzője.
