Valójában senki, egyetlen irodalomtörténész sem tudja rá a választ, mi az oka annak, hogy Csanádi Imréről leginkább a Hónapsoroló, esetleg a Reich Károly által illusztrált Kis verses állatvilág vagy a Móránál megjelent lapozó, a Kass János cirádáival megrajzolt Kergetőző négy testvér jut a legtöbbünk eszébe. Pedig az életében megjelent 14 kötetéből csak kettő szólt a gyerekeknek, a többi afféle koncepciózus belső kitárulkozás, mesterien művelt nyelvzsonglőrködés. Kapott nem egy József Attila-díjat, Déry Tibor-, sőt még Kossuth-díjat is, mégis óvatoskodnak a teoretikusok vele kapcsolatban. Nem vagy nem igazán ismerik a munkásságát, mondják, és csak nagyon kevesek merik kimondani, hogy méltatlan a Csanádi körüli hallgatás. Akik mégis ismerik, olvasták a verseit, egyöntetűen zseniként, olykor egyenesen poeta doctusként, afféle váteszi ihletettségű, jövőt megsejtő, tragikus sorsú költőként emlegetik.
Talán ő maga az ok. Mély és feltörhetetlen zárkózottsága, mely még a szeretteit sem engedte a szája szegletében mindig meghúzódó ironikus félmosoly mögé. Harmadik felesége, Csanádi Katalin (a második Rab Zsuzsa költő volt) már néniként úgy emlékezett egykori férjére, hogy többet ismert belőle a verseiből, mint az életből. „Nem volt beszédes – mondta róla –, a beszélgetések pedig az őt emésztő gondok miatt olyan bonyolultak lettek volna.”
A verseiben azonban mindent pontosan, a legapróbb részletekbe merülve mutat meg önmagából már diákként, tizenévesen is. Hogy hogyan indult Zámolyról – Csoóri Sándorral földik voltak –, elképzelhetetlen szegénységből, s hogy milyen áldozatokat hozott a családja azért, hogy ő tanulhasson. Tényszerűen, minden pátoszt mellőzve ír többek között a sorkosztosságáról, vagyis, hogy miként szánták meg a többiek, beosztás szerint, a hét különböző napjain egy tál meleg étellel.
Monográfusa, Alföldy Jenő szerint az egyik legnagyobb erénye, hogy annak ellenére tudott póz nélküli költő maradni, hogy tudományos kutatói szinten ismerte a régi magyar irodalmat, s hogy „birtokában volt a magyaros-latinos verskultúrának”. A klasszikus versformákat modern gondolatokkal töltötte meg, egy alkaioszi strófát például bármikor pillanatok alatt alkalmassá tett hangulatában a XX. századra. „Csókák csikognak. Megjön a tél megint. Dér volt az éjjel. Mustszagú nagy hegyek csillámlanak kopár ezüstben — Minden ezüst, belecsöndül az ég.” (Hajnali káprázat)
Még a költő pózában sem tetszelgett, hitvallása, ha volt olyan, a puszta alkotómunkában öltött verstestet. „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő paródiája” – vallja az Irodalmi dohogásokban. Nem bírta szó nélkül hagyni az intellektuális túlkapásokat. Egy alkalommal – mesélte róla Rákos Sándor (költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapítója), aki kollégája volt a Szépirodalmi Könyvkiadónál – alkalmi munkaként egy üzbég költő versét fordította nyersből. Félig lovaglóhelyzetben ülve íróasztala sarkán, könnyedén és gyorsan dolgozott. Nagyképű, tudálékos pályatársait így gúnyolta ki az üzbég költő Csanádi Imre hangján: „Mindig a latint űznék-fűznék, és nem tudják, ki, mi az üzbég.”
Befelé forduló szótlanságából csak az irodalom meggyalázása, a mesterség tehetségtelenséggel fertőzése tudta kibillenteni, de az nagyon. Úgy tudott gyűlölni írókat és költőket, akik rosszul írtak, hogy abban nem volt köszönet. Ahogy harmadik felesége mondta róla: „Ha valaki annyira magába fojt mindent, mint ahogy azt a férjem tette, akkor egy idő után azt nagy érzelmi robbanás követi.” Így volt mindig, amikor akár baráti társaságban, akár szerkesztőként mások hányavetiségével találkozott. Szintén egy költőtársa, kollégája, Szász Imre mesélte róla visszaemlékezésében, mennyire szenvedélyesen ki tudott borulni egy-egy pontatlanságtól, általa helytelennek vélt dramaturgiai megoldástól. „Egy jónevű költőnek – írja Szász –, ne említsük a nevét, a történelmi regényét szerkesztette, és időnként őrjöngve bejött, mert valamelyik hős vagy egy török aga vagy egy végvári vitéz azt mondja benne, hogy nap mint nap. Ettől fölrobbant a szoba, ezt annyira nem tűrhette, bejött és azt mondja, képzeljétek, hát azt mondja a török aga, hogy nap mint nap. Ezt ekkor hetekig hallottuk, később már humorosan is, nem ilyen szenvedéllyel.”
A díjai ellenére nem volt igazán a rendszer kegyeltje sem, a népköltészethez való vonzódása és paraszti sorsa azonban elhomályosította a kultúrpolitikusok tekintetét. A második világháború, majd az azt követő, egész életére hatással lévő hadifogság után még nagy reményekkel csatlakozott a Dániából induló, Győrffy István néprajztudósról elnevezett népiskolai mozgalomhoz, mely paraszt fiatalok továbbtanulását segítette és a baloldali, szociális érzékenységet képviselte, de később, miután rádöbbent, mivé fajult ez a Rákosi-rendszerben, kiábrándulva a reményből már-már tudatosan rekesztette körökön kívülre magát. Aki valamiképpen a közelébe férkőzött, ugyanúgy meglepődött rajta, milyen zseniális koponya és különleges tehetségű költő, mint az, aki ma a kezébe vesz egy Csanádi-kötetet. Még Juhász Ferenc is elámult a versei láttán: „A legnagyobb meglepetés nekem az volt, hogy ez a csöndes fiú milyen igazi költő, és hogy mennyi verse van, mert találkozásunk után egy héttel vagy két héttel elmentem a lakására, ott mutatta meg a verseit. Egy ruhaszekrénynyi vagy egy ruhásládányi versgépelet volt, egyik szebb, mint a másik.”
Már-már önbeteljesítő jóslatként írta meg saját kiszorulását az irodalomból, pedig mind a kortársak, mind mai kevés ismerője egyként állítja Jánosy István mondatával: „Arany János óta nem akadt magyar költő, aki a magyar nyelvet ilyen gazdag megzenésítésben szólaltatta volna meg.”
„Mit szépítgeted? Kihulltál, / lom vagy, padlásra szorultál, – / ezt érdemli a mulya” – kezdi 1962-es Keser-édes című versét, melynek zárlata, születése 100. évfordulóján lehet afféle felhívás, keringőre. „Némulj el akár: helyetted / szólnak… mik? – papírra mentett / java törekvéseid. / Betemet a szállongó por? / Majd kikapar az Utókor. / (Az se kutya. De melyik?)”
