Táváris ucsityel, já dákláviváju vám, nyikto nye átszusztvujet – jelentettem a Bocskai úti iskolában, amikor ötödikes lettem. Itt találkoztam először hivatalosan az orosz nyelvvel. Nem sejtettem, hogy általános és középiskolai pályafutásom során nagyjából a kezdeti időszak tudása kísér végig. Két viszonylag hosszabb, egybefüggő mondatot sikerült elsajátítanom 9 évnyi orosz tanulás után.
Ebben szerepet játszhatott az a borzalmas, szörnyszülött tananyag is, amivel elrettentették a tanulóifjúságot az orosz nyelvtől. Egyebek mellett azzal kellett volna megbirkóznom, hogy mit kezdjek a Petropávlovszkájá kréposzttyal, vagy hogy a H. G. Wells, a nagy ánglijszkij piszátyel mi a fenéről csevegett táváris Vlagyimir Iljics Leninnel. Nem volt sok köszönet a „hétköznapi” szovjet valóságot ábrázoló olvasmányokban sem. Az egyikben például a „főhős” hazatért a lakótelepi panelbe, ám lassacskán kiderült, hogy nem a saját kuckójába érkezett meg, hanem egy idegen kéglibe. Amiből mi arra következtettünk, hogy egyrészt legalább szto gramm vodkát döntött le a torkán meló után, illetve minden lakáshoz ugyanolyan zár, kulcs dukált. Természetesen kidekoráltuk az orosz könyveket.
H. G. Wells-szel ellentétben én nem találkoztam személyesen a nagy Leninnel, de a bratyónak sikerült. Elsősként a Vörösmarty gimiből osztálykirándulásra utaztak a nagy Szovjetunióba. Moszkvából csak a végeláthatatlan lakótelep-óceánra emlékezett, meg arra, hogy a valóságban mennyivel kisebb a Vörös tér, mint ahogy a tévében, meg a filmeken látszik. Kötelezően elmentek látogatóba a Mávzálej Lenyinába, ahol egy kissé már ütkop. Leninnel találkoztak, aki akár Madame Tussaud viaszkészletéből is származhatott volna a látvány alapján, de állítólag az igazit mutogatták.
Azután átutaztak Leningrádba, ahol megnézték a Téli Palotát, amelynek cári borospincéjét egyetlen rohammal vették be a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) hős vöröskatonái november 7-én. Azt persze csak évtizedek múltán tudtuk meg, hogy a palota ostroma csak a zseniális szovjet-orosz filmrendező, Szergej Eisenstein filmjében volt olyan grandiózus. A valóságban néhány tucat női kadét „állta az ostromot” egy igen rövid ideig - épp időben leléptek a sárga földig lerészegedett forradalmárok elől. A bratyóék kilátogattak Cárszkoje Szelóba is, ahol szerinte roppant ízléstelen, aranyozott szoborparkot és jelentős mennyiségű szökőkutat csodálhattak meg. Gyuresz számára az Iszakievszkij Szabor, vagyis az Izsák székesegyház Foucault-ingája jelentett maradandó élményt, amely a 100 méter magas kupolában van felfüggesztve és kiválóan alkalmas a Föld forgásának illusztrálására. Sajnos neki sem volt sok üzleti érzéke, nem hozott sem színes tévét, sem nerc usankát, csempészett ikonokat, csak egy matrjoska babát, meg egy aprócska üveg szputnyikot, kicsiny márvány lapocskán.
Amúgy a Vörös Hadsereg ideiglenesen hazánkban tartózkodó katonáival csak ritkán találkoztam. Április 4-én, november 7-én a díszterembe a mellükön több kiló plecsnivel csörögve érkező tisztekkel, illetve néha valamelyik pályaudvaron ’41-es mintájú gimnasztyorkába, ormótlan csizmában várakozó kiskatonákkal és ordítozó tisztekkel. Döbbenten láttam, ahogy egy-egy magasabb rangú tiszt mögött egy közlegény cipelte a bőröndöt. Hát én nem így képzeltem az egyenlőség társadalmát.
A bratyó tehát még a csúcson láthatta a „Szovnetuniót” és „Lelint”, ahogy kisgyermekként emlegettem az országot és alapítóját. Nekem már csak a bomlás virága jutott 1991-ben, az összeomlás előtti pillanatokban, amikor Kárpátalján szemtanúja lehettem a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg dicstelen távozásának Csehszlovákiából.
Hetedik-nyolcadiktól már ideológiai alapon nem tanultam oroszul, mert hát ugye magyar diák nem tanulja a megszállók nyelvét. No meg a hátamon felállt a szőr a patetikus hangsúlyozástól, ahogy öblögetve megszólalt a híres bemondó: „Gávárity Moszkva!”.
Azután megnéztem feliratosan Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét és villámcsapásként ért a felismerés, hogy létezik egy hétköznapi orosz beszéd is, ami ráadásul lágy és egyáltalán nem kellemetlen. És kiderült, nem csak A katona apjára, meg a Csapajevre, meg a velejéig cinikus, hazug Kronstadti tengerészek című propagandafilmekre képes a szovjet filmgyártás, hanem a Ballada a katonáról-ra, a Szállnak a darvak-ra, de a Hurrá, nyaralunk!-ra is. A nagy orosz klasszikusok filmre vitele szerintem csak orosz rendezőknek sikerült hitelesen, mint Nyikita Mihalkov Csehov feldolgozása, az Etűdök gépzongorára és a többi remekmű. És rákaptam az orosz írókra, Gorkijra, Tolsztojra, Turgenyevre, persze fordításban.
Azután elmentek az elvtársak. És vittek mindent, ami nem volt lebetonozva, de olykor még azt is. Láttam ’91-ben olyan (volt) szovjet laktanyát, ahol még a falból is kitépték az elektromos vezetékeket és amit nem tudtak elvinni, azt szétverték, tönkretették. De ennek semmi köze nem volt az orosz kultúrához. Sem.
A cirill betűket még ma is el tudom olvasni, de ha ma megkérdezik, hogy, „Gávárity párusszki?”, már sajnálom, hogy azt kell válaszolnom: Nye gávárju.
