Kell egy könnyebb vörös a rőt ételekhez és egy mélyebb a beszélgetésekhez, mert a borban a legjobb a beszélgetés.
A sárkánykígyó tekergőzött a porban, a hatalmas leopárd fölé magasodva próbálta elkapni, mancsával oda-oda csapva, a kígyó pedig néha megharapta. Majdnem így nézett ki a dolog, a kígyó tényleg bátran kitátotta száját és el-elkapta a cica orrát. Ugyanis a valóságban a kígyó olyan 5 centis lehetett, az idei alomból nemrég kikelt kis erdei siklófióka, a cica meg sztenderd cicaméretű volt, de harcuk koreográfiája meghökkentően nagyszabású, a bátor kis siklócsecsemő úgy harcolt, mint egy nagy sárkánykígyó.
Ez a theomachia (istenek harca - a szerk.) a balatonfelvidéki porban zajlott, ahol mostanában szolmizálgatok, és eszembe juttatta azt a hülyeséget, amit Keresztury Dezső mondott a Gulácsra: hogy a Gulács a magyar Fudzsi. Ja. A Fudzsi btw 3776 méter magas, a Gulács ennek tizede, 393 méter. És emiatt ütős a hülye kis hasonlat. Mert ahogy a Szerelmes biciklisták a magyar Easy Rider, úgy a Gulács a magyar Fudzsi: kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.
A Balcsi nem csak fehér.
Egy francúz geológus-borász aszonta, nem érti, a Balaton körül miért nem csak vörösborokat készítenek? A mesés klimatikus viszonyok mellé a vörösbor érzéki komplexiójához itt hozzáadódik a bazalt vagy a mészkő ásványossága, amivel a puha, löszös vörösök nem rendelkeznek.
A pinot például fiatalos illatú, jó balanszú, telt és sima korty, kicsit még tintás-nyerses, darabos-csípős, nincs teljesen kész, de van benne potenciál. A Pálffy Káli Pinot Noir (2018) a könnyebb fajsúlyú pinot-típusba tartozik, gyümölcsös, nem komplex holmi nagy térmélység nélkül, gasztrobor magyaros ételekhez, a mesés Káli-medencében termett, ahol minden reggel munkába sietek.
Mármost ha azt hiszed, hogy ilyen szép tájon, mint a Káli-medence ugyanolyan szép emberek élnek, amilyen a táj, hát… durwa nagyot tévedsz. A rurális világ finoman fogalmazva nagyon egyszerű világ. Nem ám, hogy Platon Karatajevek nyüzsögnek, vagy ősi bölcsességeket móriczi lakonikussággal be-benyögő, ősz copfú feketeistváni parasztcsodák mordulnak másfél óránkint egyet, miközben „a két szemük elnyállad, betaknyadzik a hévtül, kicsurog a pörses, duzzadt férfiszájuk, a nyakaerük félméterre kilóg és úgy megszoringatják a zekéjüket, hogy kicsattan a golyvás hátuljuk”. (Karinthy Móricz-paródiája nyomán).
Oh nem, oh durwára nem.
Sokkoló impresszióim szerint a meseszép hegyek alján élő félproli népek jelentős hányada (tisztelet a kivételnek) jórészt nem olvas, semmi nem érdekli, olyan távol áll az autonóm polgári léttől vagy a parasztpolgári öntudattól, mint Makó Jeruzsálemtől, kínosan kultúra-nélküli és egyszerű, mint a szelfibot. Viszont durvaságra és bunkóságra is hajlamos, ja, és homofób és migránsozik is. Ez a bázisa itt a mindenkori autokráciáknak, ez a félproli plebs, mely vélhetőleg nemcsak itt ilyen a vidéki Magyarországon. Tehát nemcsak a különítményes mentalitású, kirekesztő, klasszik posztúri középosztály posztdzsentrijeiből és a ma regnáló kocsisaikból rekrutálódik az aktuális autokrácia, akiknek csak egy ugrás átszökkenni kisnyilasból ávéhássá (vagy liberális alelnökből szélsőjobbos miniszterelnökké), hanem bizony alul is van kire támaszkodnia a mindenkori pártállamnak Magyarországon.
Ez a puszták népe.
A Tolnay-merlot például szinte feka, jó balanszú. Sűrű illatában a fekete ribizli, szeder és szilva dominál, a telt kortyban épp csak kicsit kipcsak csípősség, kis kesernye tán, elég konkrét tannin és hordós felhang a háttérben, szép savtérkép, és ami a lényeg: egyensúly, bizonyos feszkó és vibrálás. (Villa Tolnay Magnus Merlot 2016).
Mindig ez a lényeg: legyen bizonyos egyensúly, feszkó és vibrálás.
2019. 10. 28., Les-hegy
