Kifejezett céllá vált, hogy megakadályozzák az egységes magyarországi ellenzék kialakulását. A manipulatív akciók ugyanakkor nemcsak bomlasztották, de bizonyos értelemben meg is konstruálták a rendszer ellenzékét. Félreértés ne essék: a megállapítások nem napjainkra vonatkoznak, hanem Tabajdi Gábor történész Bomlasztás című új könyvéből valók, amely azt mutatja be, a rendszerváltás előtt hogyan vált a titkosszolgálat, a belső elhárítás a kádári hatalomgyakorlás meghatározó eszközévé.
Az áthallások azonban mégsem teljesen véletlenek. A közéleti manipulációk terepe a Kádár-korszak után sem szűnt meg, Keleten és Nyugaton egyaránt létezik ma is – jegyezte meg a könyv bemutatóján a szerző történész kollégája, Ungváry Krisztián. A Libri Könyvpalotában rendezett beszélgetésen Tabajdi Gábor hangsúlyozta, hogy a „bomlasztás" kulcsfogalom, alapvető működési kód. Számára erőteljes élmény volt azzal szembesülni, hogy a Belügyminisztériumban dolgozó közszolgák és a pártközpont vezetői annak idején azonos zsargonban beszéltek.
Minél távolabb kerültünk az örök viszonyítási pontnak számító 1956-os forradalom leverésétől, és minél inkább stabilizálódott a kádári berendezkedés, a pártállam annál kevésbé nyúlt a látványos, nyílt megtorlás eszközéhez. Nem is kényszerült rá, nem is gondolta produktívnak. Igyekezett elkerülni a „mártírok gyártását". Kádár János tudatosan törekedett arra, hogy az elnyomó szervekkel való érintkezését a minimálisra szorítsa, ily módon is próbált elhatárolódni a Rákosi-korszak gyakorlatától. Ezzel együtt a pártközpont többszörös kontroll alatt tartotta a titkosszolgálatokat. A hatalom kegygazdálkodása és a fegyelmező-büntetőintézkedések egymást kiegészítő rendszert képeztek. A bomlasztásos állambiztonsági eljárásokat is hasonlóan alkalmazták a különböző társadalmi csoportokban – konstatálta a szerző.
A tankönyvi definíció szerint a bomlasztás „az állambiztonsági szervek nyílt és titkos eszközeivel egy ellenséges csoport szétverését, vagy mélyebb ellenséges tevékenység kialakulásának meggátlását" jelentette. A pártdirektívákból levezetett követelmény tehát úgy szólt, hogy az állambiztonságnak nem szabad megvárnia, amíg a bűncselekmény súlyossá válik, minél előbb meg kell akadályoznia annak kibontakozását.
A konkrét eljárások skálája a nyílt rendőri intézkedésektől (igazoltatás, hatósági figyelmeztetés) az úgynevezett fedett eljárásokig (névtelen levelek, telefonok) és ügynöki akciókig terjedt. A megfigyelésekből, lehallgatásokból, hálózati személyek jelentéseiből nyert információk alapján az állambiztonság előszeretettel alkalmazta a lejáratás módszerét: titkosszolgálati eszközökkel rombolta az ellenségesnek minősített személy tekintélyét, befolyását. Alaptalan szóbeszédek híresztelésével, a propagandasajtóban közzétett, „rendelt" cikkekkel, tudósításokkal fokozták a hatást. Gyakran éltek a „leválasztással" is. Az ilyen típusú akciókkal azt akarták elérni, hogy egy-egy tekintélyesebb személy ne tudjon jelentősebb társadalmi kapcsolatokra szert tenni.
Indirekt módon a levelek tömeges méretű ellenőrzése is hozzájárult a bomlasztáshoz, a társadalom atomizálásához – írta Tabajdi Gábor. Hiszen a levélforgalom ellenőrzéséről mindenki tudott, ennek következménye a virágnyelv használata, a konspiráció, végső soron az elhallgatás, az öncenzúra lett.
A veszélyesnek minősített társadalmi jelenségek, csoportok elleni fellépést a „politikai megnyerés" – szintén titkosszolgálati eszközökkel támogatott – intézkedései is segítették. A már említett kegygazdálkodási mechanizmus részeként esetenként orvosolták a sérelmeket, erkölcsi vagy anyagi kárpótlást nyújtottak a múltbéli börtönbüntetésért, a mellőzöttségért. Demonstrálták, hogy a hatalommal korábban szemben állók kiegyeztek a rendszerrel. A „bevonás" módszerét alkalmazva különféle közéleti szerepet kínáltak előzőleg félreállított embereknek.
A Kádár-rendszer mindenfajta kezdeményezést elsorvasztásra ítélt, amely akár csak csírájában magában hordozta az autonómia, a pártállamtól független akarat jegyeit. A könyv külön fejezetet szán az egyházak elleni fellépésnek, beleértve a katolikus szerzetesrendekkel szembeni intézkedéseket. A szerzetesi közösségek ugyanis jóval feloszlatásuk után is meglepő aktivitást – az állambiztonság szemszögéből nézve: ellenállást – tanúsítottak. Tabajdi Gábor részletesen elemezte az „ifjúsági elhárítás" ténykedését is, vagy például azt, hogy a titkosszolgálat, utólag szinte már megmosolyogtató módon, milyen hatalmas apparátust mozgósított az „illegális röplapozók" elfogása érdekében. A kultúrpolitikára, a kulturális elhárításra a politikai és hatalmi harc folytatásaként tekintettek. Az ellenzéki csoportok „kezelése" is innen nőtt ki.
A szerző közlése szerint az „ellenzék" fogalmának a megjelenése a hetvenes évek közepétől mutatható ki a titkosszolgálati iratokban. Az állambiztonság 1975-ben úgy találta, hogy „összeállt egy számszerűleg nem nagy, de a közművelődés területén szélesedő lehetőségekkel, befolyással bíró mag, amely tömegbázis létrehozására törekszik".
A pártállam a későbbiekben is mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy egymásra találjanak a „népiesek" és az „urbánusok", akik – akár a perifériára szorított vallási csoportokkal együttműködve – megteremthetnék az „ellenzéki összefogást". Az ismertetett módszerek bevetése mellett az állambiztonságiak a meglévő töréspontok kihasználására, felnagyítására és manipulálására törekedtek. A bizalmatlanság keltésén túl szelektív intézkedésként alkalmazták az útlevélmegvonásokat. A magánlakásokon tartott összejöveteleket próbálták szétzilálni.
Az ellenzéki akciókhoz igazodva a BM III/III. Csoportfőnökségen külön egység kezdett foglalkozni azzal, hogy ellehetetlenítse az engedély nélkül kiadott szamizdat lapok és könyvek előállítását, terjesztését. Az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) politikai bizottsága 1982 márciusában kétszer is tárgyalt az ellenzékről.
Ungváry Krisztián különösen szórakoztatónak nevezte a könyvben szereplő Kádár János idézeteket. Egyik esetben nehézséget okozott Kádár számára, hogy pontosan meghatározza, milyen rendszernek is az irányítója: „népi hatalom vagy munkáshatalom, proletárdiktatúra vagy mit mondjak rá". A nyilvánosságról vallott nézeteit ismertetve Kádár János közölte, a „mai gyakorlatunkban elviselhető, és talán a jövőben is bizonyos mértékig, hogy ilyen kis pofázási lehetőség és jog van Magyarországon". Máskor arra panaszkodott, hogy a fiatalok szemében lassan a marxizmus is olyan szerepet tölt be, mint valaha a hittan: „Unalmas, nem veszélyes tantárgy volt, ha a papot meg nem verte az ember, akkor a jó osztályzat garantálva volt, és kész".
A leírtak illusztrálására a könyvbemutatón bejátszottak néhány részletet Kádár János eszmefuttatásaiból. Ez azért volt lehetséges, mert a párt vezető testületeinek üléseiről nemcsak jegyzőkönyvek, hanem hangfelvételek is készültek. Ahogyan a rendezvényen Tabajdi Gábor szóvá tette: nálunk manapság fontos döntéshozó fórumokon sincs mindig így.
(Tabajdi Gábor: Bomlasztás – Kádár János és a III/III. Jaffa Kiadó, 2019)
