És milyenek a franciák? – ezt kérdezik legtöbben az otthoniak közül. A kérdésben persze egy másik kérdés is rejtőzik: milyenek a magyarok? A kérdezők többsége pedig igazából erre várja a választ. Egyik része azt szeretné, ha a magyarok jönnének ki jobban az összehasonlításból, mert igazából tőlünk tanult és tanul ma is Európa, a Kárpát-medencében ring a nyugati kultúra bölcsője stb., a másik fele meg azt, ha a magyarok maradnának alul, hiszen egy betolakodó, barbár törzs, és ezt mindmáig nem vetkőzte le, legszívesebben még ma is szürcsölve inná a kumiszt.
A franciák meg csak állnak értetlenül.
És nekem ki kell ábrándítanom mindenkit. Egyrészt sokkal kiegyensúlyozottabban viszonyulok a saját magyarságomhoz, amióta a franciák között pergetem a napokat. Nem lettem sem magyarabb, sem csak magy: nem nőtt és nem csökkent semmi. Inkább némi elégedettség bujkál bennem, amikor megpróbálják kitalálni, hogy milyen nyelven beszélünk (eddig a török és a svéd kapta a legtöbb tippet), ilyenkor hirtelen úgy nézek erre az ölem pottyant holmira, mint valami egzotikus kincsre. Másrészt nem nagyon hiszek az összevetésekben. Úgy is mondhatnám, hogy a fél gyermekkorom (vagy tán az egész) efféle összevetésben telt, a mi családunkban természetesen a magyarok, a szomszéd családban meg láthatóan a románok jöttek ki jobban belőle.
A nagyapám egy nap – épp az egyik labdarúgótorna idején – morcosan kijelentette, hogy márpedig nincs az az Isten, hogy ő a franciáknak drukkoljon. Nem értettem, főként azért sem, mert a Platini, Tigana, Giresse fémjelezte csapat nagyon is szerethető volt, szép focit játszottak. Ráadásul én akkor épp Verne-lázban égtem, rajongtam a regényekben felbukkanó talpraesett franciákért. Nagyapám nem adott semmilyen magyarázatot az ellenszenvére, a szüleim sem, gondolom, még virágnyelven sem akartak akkor Trianonról beszélni. Ez a szeretetláz mindmáig kitartott, és amióta itt vagyok Dumas, Verne és Hugo – ifjúkori olvasmányaim – földjén, újult erőre kapott.
Igazából eddig két előítélet dőlt meg bennünk. Az egyik, hogy kissé fennhordják az orrukat. Ez főként abból fakad, hogy nem hajlandók más nyelven beszélni, csak az anyanyelvükön. Nos, ebben van valami, de ez igazán csak akkor okozott gondot, amikor igazán frekventált helyeken (tengerparti üdülőváros kikötőjében, Avignon belvárosában) is nehéz volt találni olyan éttermet, amelynek kétnyelvű (francia–angol) étlapja van. Persze valahogy mindig akadt egy-egy angolul kézzel-lábbal beszélő alkalmazott, de ez akkor is állandó stressz maradt: megfejteni a fogások és összetevők neveit. Egyáltalán rájönni, hogy mit ehetnénk a pénzünkért.
Szívélyességben, udvariasságban és előzékenységben viszont úgy tűnik, verhetetlenek a franciák. Volt olyan, hogy egy autó állt meg előttünk és az utasa kihajolva figyelmeztetett, hogy ne ácsorogjunk a buszmegállóban, mert október 19-től ez a vonal már nem üzemel (arra nem jöttünk rá, hogy miért). De a nejemnek kérés nélkül segítettek csomagokat cipelni, amikor látták, hogy gyerekkel van, vagy kérés nélkül előreengedtek a sorban, mert észrevették, hogy sietnünk kell. A halloweenkor házról házra járó gyerekek egyből befogadták maguk közé Dusit (neki ez volt az első bonbonvadászata, csontvázas – ahogy ő mondja: csontházas – jelmezben), és azzal kezdték, hogy egyből megtömték a táskáját, hogy ne kezdjen üres kézzel. Miközben csak úgy repkednek a bonzsúr mösziök és bonszoár mádámok. Csupa-csupa apróság, de már egy ilyen is képes bearanyozni a teljes napot.
Avignonban – gyenge idegzetű olvasóim most ugorjanak egy bekezdést – muszlim negyedben laktunk, nem messze a helyi mecsettől, a boltokban semmilyen sertésből készült élelmiszert nem lehetett kapni, és a lépten-nyomon látott borbélyüzletekbe csak férfiak léphettek be. Szóval: itt voltak a legszívélyesebbek. Mint az idegenségét még nem levetkőző helyi az új idegennel. Aki még tudja, mit jelent a jó szó, a semmibe sem kerülő baráti gesztus. Így bármilyen hihetetlennek hangzik a migráncskampánytól elbódult magyar fülnek, de a félelemnek még az árnyéka sem kísértett meg minket. A nejemet sem, pedig ő félős, Palermóban semmi pénzért nem merészkedett be a főbb utcákat kísérő sikátorokba.
Viszont kajánul fedeztem fel ismerős dolgokat. La Ciotat legszebb, csupa tengerparti villával övezett zsákutcájában, ahová idegen alig tér be, olyan kutyagumik hevertek a járdán, hogy azt még egy kétlábú is megirigyelhette volna. Imádnak ők is letekert ablakon át üvöltözni egymással az útkereszteződésekben, és az autópályán is rendszeresen akad egy-egy őrült. És a híres francia konyha sehogy sem akar leszivárogni a mindennapokba: a boulangerie-k és patisserie-k csodás kínálatát leszámítva nem sok gasztronómiai élmény vár a csak tutira menő éttermekben (pedig nem a külvárosban próbálkoztunk, hanem a központ központjában). Nyilván a két kategóriával feljebb lévő helyeken már csábítóbb a kínálat, de az nekünk most nem megfizethető. Finom volt, de nem különleges. Ehető, de nem ezért térnénk vissza. Így kénytelenek vagyunk ropogós bagettbe és isteni borba fojtani kulináris bánatunkat.
