Mintha zaklatottabb volna a világ, mint három évtizeddel ezelőtt, a hidegháború befejezése utáni időkben. A szaporodó helyi háborúktól a migráción és a klímaváltozáson át a fegyverkezésig régi-új veszélyforrások bukkantak fel. Valóban több a fenyegetés?
A Szovjetunió összeomlása után létrejött világrendszerben az államközi biztonság kérdései le-, a nem államiak, köztük a terrorizmus, a szervezett bűnözés, vagy a kiberbiztonság, felértékelődtek. Az inga most visszalendült, ismét a nagyhatalmi rivalizálás került előtérbe. Az egypólusú világ kialakítására törekvő USA – az orosz-amerikai vetélkedés mellett – új kihívóval, Kínával találta magát szemben.
Kína lenne az új veszély? Mi utal arra, hogy fenyegetné a világrendet, felforgatná a fennálló geopolitikai viszonyokat?
Kína már a világ második legnagyobb gazdasága, az amerikai GDP kétharmadát produkálja. Röpke három évtizeddel ezelőtt mindössze 1,6 százalékkal részesedett a világ GDP-jéből, ma viszont már 16 százalékot mondhat magáénak. Több csúcstechnológiai ágazatban élenjáró, s ha így megy tovább, előbb-utóbb beéri az Egyesült Államokat. Igaz, még nem szuperhatalom, messze nem kész a komplex hatalmi bázis, de nagy erőket fordít gyengeségeinek mérséklésére, katonai, diplomáciai és kulturális potenciáljának globális méretű kiépítésére. Washington már jó ideje mindenféle eszközzel, egyfajta húzd meg, ereszd meg politikával próbálja lassítani ezt az utolérési folyamatot, de azért úgy, hogy ne idegenítse el magától a vele gazdaságilag millió szálon összekapcsolódó Pekinget. Ennek egyik legutóbbi felvonása a Trump adminisztráció Kínát sújtó vámháborúja, aminek mellesleg a szabad-kereskedelemben érdekelt, exportorientált nemzetgazdaságok is kárát látják. Másfelől a magyar közvélemény talán kevésbé érzékeli: Peking meglehetősen otrombán viselkedik dél-kelet ázsiai szomszédaival vitás ügyeiben. Így aztán felmerül a kérdés: vajon hogyan lép majd fel a világ más tájain, ha egyszer eléri a globális szuperhatalmi státust? Vajon nem válik-e türelmetlenné, nem méri-e fel rosszul erejét, s mondjuk, erőszakkal próbálja lerohanni a kezdettől fogva sajátjának tekintett Tajvan szigetét? A politológia szótárában ezt a gyengébb nagyhatalmakra jellemző politikát autós kifejezéssel hátsó ütközésnek, „rear end collision” nevezik, ami annak idején az első világháború kirobbanásához vezetett.
Ha jól értem, ez egyelőre a kínai forgatókönyvek egyik lehetséges változata. Nem tartja riasztóbbnak a romló amerikai-orosz viszonyt? Kínkeservesen nyélbe ütött fegyverzetkorlátozási egyezményeket dobnak sutba, ismét kísért a nukleáris szembenállás réme.
Tény, hogy az USA nemrég felmondta a közepes és a rövidebb hatótávolságú atomfegyverek felszámolásáról 1987-ben kötött INF-szerződést (Intermediate-range Nuclear Forces Treaty), kivonul a Nyitott Égbolt nevű bizalom- és biztonságerősítő megállapodásból, s az is kérdéses: meghosszabbítják-e a kétoldalú hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról 2021 elején lejáró START-szerződést. Washington arra hivatkozik, hogy az oroszok megsértették az INF-egyezményt, amit persze Moszkva visszautasít. Kétségtelen azonban, hogy az amerikai lépés szabad kezet ad a másik félnek, s felrémlik a Reagan elnök idejéből ismert „csillagháborús túlfegyverkezési” versengés is, amibe az amerikaihoz képest töredék-teljesítményű Szovjetunió belerokkant. Putyin elnöktől már elhangzott, hogy az USA-hoz hasonló tükörválaszt adnak, de az orosz stratégák jól tudhatják, ez csapda: a nagyságrendekkel kisebb, az amerikai GDP egy tizenketted részét előállító gazdaságuk nem bírna erővel egy szimmetrikus fegyverkezési versenyt. Mindeközben az amerikai kihívástól függetlenül, tíz év alatt 700 milliárd dollárt szánnak a hidegháború utáni időkben legatyásodott orosz hadsereg modernizálására. Moszkva emellett 6500 atom-robbanófejet tart hadrendben, szemben az amerikai 6185-el.
Ez a kölcsönös elrettentés doktrínája, amely ismerős a hidegháborúból. Ha változatlanul ilyenek a nukleáris erőviszonyok, mire megy a játék, mit ró fel a Nyugat Moszkvának?
Hát van jó pár ügy, ami elfogadhatatlan. Ilyen mindenekelőtt a Krím-félsziget erőszakos bekebelezése, az orosz szeparatista kisebbség felfegyverzése az ukrajnai Donyeck és Luhanszk térségében, vagy a népirtó Aszad-rezsim támogatása Szíriában, jelentékeny orosz haderő bevetésével, cserébe a latakiai támaszpontért és a hatalmas orosz befolyásért. Mindemellett látni kell, hogy az orosz vezetés birodalmi szerepre tör. Mint mondják, nem hajlandóak asszisztálni az USA világhatalmi törekvéseihez, aminek vonulataként tekintik, hogy az egykori kelet-közép európai szocialista országok NATO-, illetve EU-csatlakozásával a Nyugat geostratégiai értelemben közelebb került Oroszországhoz. A küzdelem így most arról szól, hol húzódjanak az újból megosztott Európa határai. Napjainkban ennek egyik terepe a Nyugat-Balkán. Miközben a térség államainak uniós integrációja egyre húzódik, Moszkva is ott sürög, hogy erősítse befolyását az ottani, úgymond „testvéri szláv népekre”.
A fejleményekből ítélve úgy tűnik, hogy a NATO-tagországok, legfőképpen az említett új keletiek oroszországi politikája nem egységes. Egy interjúban ragasztónak nevezte a NATO afganisztáni szerepvállalását, arra utalva, hogy akkor a tagállamok katonai erővel is felsorakoztak az terrorellenes kampányhoz. Miként ítéli meg az észak-atlanti szervezet kohézióját? Az orosz medve esetében is „ragaszt”?
Szerintem a NATO köszöni, jól van, továbbra is az európai béke letéteményese. A tagországokat mindazonáltal sokféle, összetett kapcsolatrendszer fűzi Moszkvához, ezért úgy mondanám: a NATO differenciáltan ragaszt. Egyes keleti tagállamok, így Lengyelország, Románia, vagy a baltiak gyengének ítélik biztonságukat. Olyannyira, hogy a lengyelek még saját erőforrásaikból is készek lennének finanszírozni a náluk állomásozó amerikai katonaság nagyarányú és szimbolikus növelését. Romániában szintén jelen van az amerikai haderő, míg a balti légtér védelmét rotációban a NATO-tagállamok légi ereje, köztük magyar Gripenek látják el. Ezzel szemben a keleti tagok másik része, Szlovákia, Bulgária és Magyarország nem érez biztonsághiányt, nem táplálnak ilyen félelmeket. Ezt persze az orosz külpolitika minden erővel megpróbálja kihasználni, éket verni a szövetségesek közé, megnyerni a kevésbé lojálisakat. Hol ajándékokkal, hol korrupt politikusok lekenyerezésével, vagy akár több milliárd eurós hitelkeret folyósításával. Ennek során sűrűn emlegetik Magyarországot. Ahogy az ironikus mondás is járja: Orbán már rég kilépne az Európai Unióból, de Putyin elnök nem engedi.
Kétségtelen, hogy a magyar kormány rendre szembemegy nyugati szövetségeseivel, legutóbb például a kurdok ügyében. Ön szerint mit hozhat a konyhára ez a különutas külpolitika?
A magyar külpolitika az utóbbi 7-8 évben jelentősen módosult. Korábban tartotta magát a nézet, hogy hálásnak kellene lenni, hogy Magyarország felvételt nyert egy sor nyugati intézménybe. Az orbáni irányvonal szerint nincs hála, csak kőkemény üzlet, s ennek eszköze a magyar diplomácia verbális konfrontációja. Ha a nyugatiak el akarnak érni valamit, cserébe mindenért kapni, követelni kell – ez az ideológiai alap, s illik a miniszterelnök személyiséghez. E konfrontációnak ugyanakkor két oldala van. Túl azon, hogy a nyugati partnereknek engedményekkel kell megnyerni bennünket, belpolitikai üzenetet is hordoz. A magyar lakosság számára – melynek jó része mellesleg nem is tudja követni a külvilág történéseit – azt kell sugallni, hogy „csapataink harcban állnak”, azaz a kormány a határokon túl is rendületlenül küzd a nemzeti érdekek érvényesítéséért. Ezt szolgálja az Ukrajnával szembeni vétók sora, ami részben indokolható, viszont teljesen értelmetlen, ha nem éppen az orosz érdekek „megtámasztása”. Mivel a nyugati klubban a joguralom és a demokrácia irányadó alapszabály, az asztal túloldalán pedig úriemberek ülnek, alighanem még jó darabig el lehet lenni ezzel a népi külpolitikával.
De meddig? Sokszor riogatnak, hogy ha a magyarok nem vallják a nyugati intézmények közös értékeit, felrúgják a játékszabályokat, annak rossz vége lehet.
Az Orbán-kormány jól árazta be, hogy maximális előnyöket tudjon elérni, minimális veszteségekkel. Miközben eljátssza, hogy offenzív külpolitikával kiáll a nemzeti érdekekért, egy vitatott gazdaságpolitika részeként gátlástalanul kiszolgálja a nyugati nagytőkét, mindenekelőtt a nálunk letelepedett német autógyártókat. A Mercedes, az Audi és a BMW főnökei mondhatják, kérem, itt stabilitás van, alig fordul elő sztrájk, a tőkét repatriálhatjuk, s különben is milyen jót teszünk a magyarokkal, hogy itt termelünk. Mindennek nyomán aztán idelátogat Angela Merkel német kancellár, s ország-világ előtt ő is kijelenti: jól költötték el a befektetett tőkét. Szóval ez az orbáni külpolitika abszurd, de van benne logika. Megy a bolt, s a miniszterelnök elmondhatja: több előnyre teszünk szert, mintha belesimulnánk a nyugati rendbe. Együttműködésünkért kevesebbet kapnánk, nem is beszélve arról, hogy azt nehezebb lenne eladni az „istenadta népnek”.
