Van Gogh elképzelhetetlen Provence nélkül, és most már Provence is elképzelhetetlen Van Gogh nélkül. Lépten-nyomon felbukkan, prospektusban vagy bögrén, kósza utalásban vagy célzottan, s nem lennék meglepve, ha néhány helybélit megállítva, büszkén és meggyőződéssel felelnék, hogy márpedig a holland festő ízig-vérig francia volt, hiszen ő ragadta meg legjobban a dél-franciaországi fényeket. A hely tünékeny lényegét. És akkor mi sem lenne természetesebb, hogy nem csak Frédéric Mistral, a Nobel-díjas költő szobrai állnának a főbb tereken, nem ő lenne itt az első számú popsztár, a provanszál identitás alapköve, aki az itteni nyelvet nem csupán vissza akarta állítani régi fényébe, de egyenesen „a civilizált Európa első irodalmi nyelvének” nevezte. (Nyilván azért, mert nem hallott sem a sumérokról, sem a hunokról.)
De a holland utcahossznyi előnnyel indul: míg a provanszált elenyészően, a képzőművészet nyelvét szinte mindenki beszéli. Legalábbis egy pontig. Van Gogh népszerűségét pedig még egy paradoxon is fűti, nevezetesen: őt az is ismeri, aki még nem is hallott róla. A fülét lenyisszantó művész (van, aki már úgy meséli, hogy egyenesen a művészet érdekében!) története ugyanis bejárta a világot, múltat és jelent, és már a konkrét festmények nélkül is él, önállóan. Ahogy a másik nagy narratíva is, a fel nem ismert zsenié, hiszen bár sokan nem tudnának egyetlen konkrét festménycímet sem felidézni, azt szinte mindenki fújja, hogy csupán egy festményt adott el életében, azt is a testvérének, miközben ma ő a legkeresettebb, szinte már megfizethetetlen festő a világon.
Bevallom, hozzám is előbb a történet jutott el kamaszkoromban, amikor szerelmes lettem az Éjjeli kávézóba, amely a vágyott és bohém életet testesítette meg számomra, azokat a színeket, amelyeket egy diktatúra még megközelítőleg sem tudna kikeverni. Apropó színek! Nem kell túl sok időt eltölteni Arles-ban vagy Saint-Rémy-de-Provence kisvárosában ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miként jutott el Van Gogh a Krumplievők komor alig-színeitől a szinte szemfájdító koloratúráig. Hogy még az éjszakák is ragyognak! Elég csak megnézni – a szintén itt készült – Csillagos éjt. Addig – amíg nem láttam Provence-t – magam is csodának tartottam, hogy alig másfél évi itt-tartózkodás mintegy varázsütésre „megcsinálta” Van Goghot. Persze Párizs sem elhanyagolható e tekintetben, de csak Párizzsal a holland „csupán” egy fontos impresszionista lenne, így meg egyedi és alig megismételhető, akinek hatása szerteágazó.
Itt festette legfontosabb képeit, itt folytatott borotvaélre menő vitákat Gauguinnal, itt esett meg a füles performansz, itt volt „a szobája”, és itt jött rá, hogy menthetetlenül beteg. A turizmus persze maximálisan igyekszik ki- és felhasználni ezt a rövid időszakot. Mindezt úgy, hogy Van Gogh festményt nem tud felkínálni (csak egy nem túl jelentős mű árválkodik az avignoni múzeumban), ahhoz Párizsig kell elzarándokolni. Viszont itt van minden, ami őt inspirálta: a helyszínek, a hangulat, a színek. Saint-Rémyben, a részben ma is üzemelő Saint-Paul-de-Mausole nevű szanatóriumban persze látogatható Van Gogh betegszobája, és a városkán kívül fekvő intézményhez vezető kilométeres úton elhelyezték az összes itt festett kép reprodukcióját a szignóval ellátott botlató-kövekkel. Szerencséjük volt, mert az épp lábadozó festő viszonylag kis területen mozgott, így a látogató bármikor összevetheti a szanatóriumot övező olajfaligetet a vásznon megjelenő olajfaligettel, és elámulhat a művészet teremtő erején. Arles-ban mindez kissé bonyolultabb, ott jobban szétszóródtak a modellt álló utcák, kávézók, terek. Ott a hátára vetett állványát cipelő festő piktogramja vezet el a megfelelő helyekhez, meg a kötelező térkép. Enélkül nehéz megtalálni a part azon pontját, ahol a Csillagos éj a Rajna felett született, vagy a Place du Forumot, ahol pedig kedvenc kávézóm állt. Utóbbi persze már jól felfogott érdekből a megszólalásig hasonlít a festménybelire, nem a lámpák sárgítják be a falakat, hanem eleve okkersárgák, és persze napraforgókat is kitettek bőven. Sőt: a Van Gogh kávézó árai, ha szelíden is, de tükrözik a felfokozott érdeklődést.
A Van Gogh nélküli Van Gogh-kultuszban viszont Baux-de-Provence jár az élen. Az itteni Carriéres de Lumiéres egy ötévest is képes volt egyből a holland rajongójává tenni, pedig a holland nem is nagyon kóborolt a környéken és még festmények sem lógnak a falon. Az ottani kibelezett kőbányában viszont vászonként merednek a hatalmas mészkő-fehér falak, naná, hogy kitalálta valaki: mi lenne, ha hatalmas mozivá alakítanák át a kongó termeket, ahová a festményeket vetítenék ki lehengerlő méretben. És be is jött! Az élmény tényleg lenyűgöző, még ha amúgy tiszta parasztvakítás, ahogy ezt Pesten mondanák. A VG-életéről és művészetéről szóló filmecske, a maga részletgazdagságával és lehengerlő színeivel még a legót és legyőzte: ma Dusi Van Gogh-kifestővel kel és fekszik. Bátran kever ki mindenféle árnyalatot, erről jól tanúskodik a lepedő, a paplanhuzat és helyenként a falak. Hát igen: ha egyszer a géniusz felszínre tör!
