Amikor 2013-ban felkérést kapott Horthy Miklós unokájától, Horthy István Shariftól, hogy Londonban kutathat a családi hagyatékban, mi alapján bízták meg önt a feladattal?
Korábban, még nagyon a pályám elején, amikor a doktori disszertációmat írtam a család történetéből, készítettem egy interjút Horthy Istvánnéval, egy közös ismerős közbenjárásával. Ugyanez a közös ismerős kapcsolt össze a családdal, mikor a kormányzóhelyettes (Horthy Miklós idősebb fia – a szerk.) özvegye elhunyt és a magyarul írt dokumentumok rendezéséhez szükség volt egy korszakot ismerő történészre. A néhai grófnő e-mail fiókjából már ismerős volt számukra a nevem az egyik utolsó, Magyarországról érkezett levelének címzéséből.
Miért kezdte el kutatni a Horthy család történetét, illetve Horthy Miklós kormányzói tevékenységét? Mi volt a motiváció?
2008-ban ismertem meg a kormányzóhelyettes Horthy István özvegyének emlékiratait, ez indított el ezen az úton. A volt kormányzóhelyettes alakja szoborszerű az emlékiratban. Jól látszik, hogy özvegye ötven évvel halála után is szerelmes volt belé, amikor emlékirataiban megalkotta az alakját. Engem az egykori hús-vér ember érdekelt a márványszobor mögött, azért kezdtem kutatni, hogy megtaláljam. A kormányzóhelyettes történetének kutatása aztán természetes módon kibővült a kormányzó történetével is.
Miután megtalálta Horthy Miklósné, Purgly Magdolna 1944–45-ös, három füzetben vezetett naplóit, és ki is adták az ön szerkesztésében, szó volt róla, hogy a hagyaték egyéb iratait, a levelezést is megjelentetik. Hol tart most ennek az előkészítése?
Jelenleg Horthy Istvánné II. világháborúban írt naplóját rendezem sajtó alá, és emellett az ezt tárgyaló monográfián dolgozom. A monográfiában összevetem az 1942–46-ban rögzített naplót az ez alapján írt emlékirataival.
Mi adja az apropóját a Horthy Miklós által 1952-ben írt, ’53-ban Buenos Airesben, majd ’75-ben Torontóban, Magyarországon először 1990-ben kiadott memoár ismételt megjelentetésének? Miben különbözik ez a kiadás az előzőektől?
Az 1990-es magyarországi kiadás óta – melyet az Európa Könyvkiadó és a História folyóirat közösen jegyzett – csak utánnyomások jelentek meg, egyszersmind számos nagyon fontos monográfiát írtak róla. Ám rengeteg új forrásanyag is előkerült azóta, többek között az angliai hagyaték. Ennek alapján döntött úgy a kiadó, hogy ismét megjelenteti, az időközben felhalmozott tudásanyag jegyzetapparátusba kerülésével együtt.
Így aztán a mintegy 300 oldalas memoárhoz a függelékeken, képeken kívül 100 oldalas jegyzetanyag is kapcsolódik, az ön tollából. Jól érzékelhetően távol kerültünk a Horthy fémjelezte korszaktól, ha támasztékul ennyi történeti és egyéb magyarázatra van szükségünk – és valóban szükségünk van rá! –, hogy megértsük azt, amiről az exkormányzó ír.
Emlékirat írásakor senki sem tud egy visszajátszás gombot benyomni, ez inkább egy mentális folyamat, amiben az ember alapvetően alakítja a saját múltját. És nem feltétlenül azért, mert a külvilág számára egy átalakított képet akar megmutatni, hanem mert maga az emlékezési folyamat ilyen: a saját normáink szerint idézünk fel eseményeket a magunk számára. Horthy, aki a fiumei katonai akadémián sajátította el társadalmi normáinak nagy részét, az egész életét úgy élte le, hogy ezeknek a normáknak megfeleljen. Amikor leült az emlékiratait megírni, akkor ezek lebegtek a szeme előtt. Számára az egyetlen elviselhető emlékezési és továbbélési mód, ha egy olyan karakterként írja le saját magát, aki ezeknek a normáknak megfelel. Ez a megfelelés hatja át az emlékiratot, és számos esetben torzítja az emlékeit, torzítja saját karakterét, leginkább ez az, ami magyarázatra szorul.
2017 nyarán cikksorozata jelent meg a 444.hu-n, és az igazán szórakoztató Casablanca-anekdotán kívül, melyben a híres film és egy Horthy István-anekdota kapcsolatáról ír, Horthy Miklós tevékenységének három olyan sarkalatos pontját elemzi, amikre máig mindenki felkapja a fejét: a zsidók transzportját érintő felelősségéről, a kiugrási kísérlet kudarcáról, illetve IV. Károly 1921-es kétszeri visszatérési kísérletében játszott szerepéről. Ezekben a kérdésekben, Horthy megítélésében mekkora ma a történészi szakma konszenzusa?
Ezek a cikkek alapvetően tudománynépszerűsítő-ismeretterjesztő cikkek voltak, melyek már megjelent történészi munkákra támaszkodtak és hivatkoztak. Összefoglalták a már konszenzuális tudást Horthyról. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének viták a történészek között némely kérdésben.
Az Emlékiratokat olvasva nekem úgy tűnik, már csak a terjedelmének belső arányait tekintve is, hogy Horthy életében a legmeghatározóbb dolgot a tengerészeti-katonai szolgálaton kívül (kis túlzással) a falkázás (vadászat) jelentette. Noha a monarchiához, közvetlenül a császárhoz való hűség, az ország területi revíziója, a haza iránti kötelezettség, valamint a területi integritás, függetlenség megőrzése is a szeme előtt lebegett. Alkalmas volt egyáltalán a kormányzói szerepre?
Nem szabad elfelejteni, hogy amikor megválasztják kormányzónak 1920-ban, az élete nagy részén már túl van, akkorra ő már egy teljes életpályát leélt tengerészként, így tehát nem véletlen, hogy jelentős terjedelmet szentel ennek az életszakaszának. Ahogy az sem, hogy élete végéig tengerész-egyenruhát viselt, pedig már régen nem volt osztrák-magyar flotta. Afelől, hogy alkalmas volt-e a kormányzói feladat betöltésére, árulkodó a saját kétsége is, amikor Gömbösék 1919-ben hadsereg vezetésére kérik, úgy nyilatkozik, hogy „a szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint a szék, amin épp ülök”. Én úgy látom, hogy tengerésztisztként, belátta kívülállóságát a politikai kérdésekben, mindazonáltal tehetséggel tudta maga köré gyűjteni a feladatokra alkalmas vezetőket, legalábbis, míg Magyarország olyan nemzetközi helyzetbe nem került az 1930-as években, ami számára teljesen ismeretlen volt. Innentől kezdve igazából nem tudott eligazodni a politikai viszonyokban, s ennek következtében emberismerete is cserbenhagyta, ez miniszterelnök-választásaiban is sorozatosan tükröződött. Alapvetően nem volt politikus alkat.
A Horthy-kutatásban vannak-e még, és ha igen, hol, fehér foltok?
Turbucz Dávid Horthy-kutató a kormányzó tengerésztiszti éveinek eredt a nyomába legutóbb. Arra próbált választ találni, mennyi a valóságalapja annak az 1918 utáni hagyománynak, hogy Horthy a legtehetségesebb tengerészeti tisztek közé tartozott. A kutatási eredményeinek megjelentetése, úgy tudom, folyamatban van. Számomra jelenleg az 1945–47 közötti németországi évek történései az érdekesek: az ottani emigráns magyarságban betöltött szerepvállalása, illetve az ott mozgó amerikai tisztekkel való viszonyának alakulása. Mert miután Horthy Miklós hazatért az amerikai vizsgálati fogságból – a vizsgálati fogság részleteit már publikálta és elemezte Turbucz Dávid és Gellért Ádám –, még két évig ugyanezekkel az amerikai tisztekkel körülvéve élt. Horthy Istvánné naplójából pedig úgy tűnik, hogy az amerikai titkosszolgálat is nagyon érdeklődött a közvetlen környezetük iránt. Hogy ennek mi volt a célja és az eredménye, azt még nem egészen látom át, de ebben az irányban kutakodom.
