Szűkös a bolt, ránehezedik az emberre, különösen télen. Így, éppen csak áthajolva az őszbe, legalább nem kabát- és csizmagőzölgésében kell szoronkodni, miközben a nénik komótosan eszmét cserélnek az eladóval. Amikor a sor vége szolid torokköszörüléssel, toporgással, óranézéssel, horribile dictu az eladónő megszólításával próbálja jelezni, hogy vásárolna, akkor évszakfüggetlenül kijár a „minek él az ilyen” egyes számú pillantás. A szem sarkában megbúvó megvetést aztán felváltja a szánalom, amikor a türelmetlenkedő kuncsaft nem oroszul ismerteti bevásárlólistáját (ez a kettes számú „még egy rendes nyelvet sem tud ez az idióta” tekintet). De ha az ember elég rutinos a néma érzelmi zsarolás kezelésében (a tudósító, anyukájának hála, úgy hétéves korára immunissá kérgesedett), akkor nem lesz bűntudat-utóize a halaknak. Mert a Podmaniczky utcai Arbatban remek uszonyosok vannak füstben, pácban és vasban.
A halkirály a tok (és Friss szerkesztő úr rehabilitálása okán: igen, hívják belugának is). Aranybarna bőre színét finom, egyre halványuló árnyalatban viszi tovább a hús. Ebben az esetben a hús szó elé nem kívánkozik a hal kitétel, aki hidegen – magától értetődően füstölve – fogyasztja, azt hiheti, megcsalja az ínye, és valami légies-bolondos szalonna viháncol a szájában, különleges utóízzel. (Utóbbit ehelyt nem szpojlerezzük, tessék tapasztalni). Melegen – például gombás varenyikivel (olyan sós derelye-féleség ez) tejfölösen egybesütve – már felfedi magát őhalsága, és utólag is röstelkedni kezdenek a gyomorba küldött lazacok, tőkehalak, miegymások. Pontosabban a lazacoknak csak nyugati fajtái pironkodnak, a Szibériában cseperedő ketalazac nem marad alul a fehérhasú óriással szemben. A tokhal mellett csíkokra metszve terül el a lazac, pontosabban egykori hasalja. Magában csak halfanatikusok mozduljanak rá, borzasztó intenzív – viszont a halkrém legjobb alapanyaga, még a gyári majonézek agresszív ízét is rendre utasítja.
A halkínálatról hosszan lehetne értekezni, például a saját levében fürdő tömör orrú makréláról, a paradicsomos szószban merengő halfasírtról, az öklömnyi tőkehalmájdarabokról (mert valahogy úgy alakult, hogy a tankacél-szerű orosz konzerveket tényleg ízletes halakkal töltik), de a végszó legyen inkább a tokhal ellenpárjáé. Ami nem is behemót, nem is édesvízi, nem is füstölt, de mégis huh… A heringnek van egy töppedt fajtája, egyedei legfeljebb pár centire nőnek. Lefejezik őket, forró levegőn kiszárítják, sómedencében megúsztatják és zacskózzák. Az ajóka a legkiválóbb halcsipsz, összetett ízvilágú – csak éppen olyan sós, hogy az ember a Volgát, a Dont és az Irtist egyaránt kiinná egy adag után. De szerencsére az oroszok is főznek sört.
