Kérdezte tőlem egy 27 éves nő, hogy miért olyan szomorú a kortárs magyar irodalom. S hogy nem tudnék-e neki valami vicceset ajánlani, mert amikor olvas, nem a magyar depresszióra kíváncsi, hanem... De itt elgondolkodott, s azzal folytatta, hogy angolul jobban szeret olvasni, mert az angol és amerikai kortárs írók vicceseket írnak. Viszont úgy érzi, hogy a kortárs magyar irodalmat illetően lemaradásban van, kéri hát a javaslataimat. De lehangolót, búslakodót, szomorút ne javasoljak, mert nem akarja a fejét a falba verni attól, amit olvas, hanem... S itt megint eltűnődött, s azt mondta, hogy nevetni is akar, nem csak sírni.
Mielőtt válaszoltam neki, először természetesen jól megsértődtem a kortárs magyar irodalom nevében az angol és amerikai kortárs írókra tett megjegyzése miatt, de a sértődésemet nem mutattam ám, mert nem akartam, hogy elmenjen a kedve a magyar írók olvasásától. Nem az minősít egy regényt, hogy vicces-e vagy szomorú. Ez volt a második gondolatom, de ezt sem mondtam el neki, mert nem akartam kioktató lenni. Különben meg nálunk is vannak vicces írók, ott van rögtön Karinthy, Örkény és Esterházy. Az angol és amerikai olvasók mit nem adnának érte, ha volna nekik egy Karinthyjuk, Örkényük meg egy Esterházyjuk. Jó, Esterházy nem úgy vicces, mint a többiek, de azért… S aztán már csak pöfögtem magamban, hogy a franc egye meg, mit akarok én bizonygatni? Különben is, miért akar valaki ezen a keserves magyar világon is röhögni? Nem volt neki elég az angol meg az amerikai világ?
Mondom, belelovaltam magam a hülyeségbe, mert hát miért ne akarhatna valaki a keserves magyar világon röhögni? Hiszen Bödőcs Tibor is milyen jó könyvet írt róla. Tessék, igen, itt van Bödőcs, s ha tetszik, le is fordíthatják angolra, de az angolok és az amerikaiak úgysem fogják érteni.
De nem hagyott nyugodni a kérdés, még akkor is ez járt a fejemben, amikor a MÚOSZ székháza felé ballagtam kedden este Tódor János könyvbemutatójára. Régóta olvasom és becsülöm a szerzőt, tudom, hogy milyen sorsok érdeklik. Lám csak, az új könyvének is mi a címe? Menekültek, csicskák és közmunkások. A kötet írásainak zöme rövidített formában megjelent különböző lapokban. Hét riportot gyűjtött össze, ideírom a címeket, hátha ezt a tárcát az a 27 éves nő is olvassa most: Egy intézménylakó halála; Hajtóvadászat adósokra; Felszabadíthatatlan rabszolgák; Cigánypénzek, káoszprojektek; Szappant kéne főzni belőletek; Egy Szálasi-hívő polgármester ámokfutása; Elfogás, bevagonírozás, rabosítás.
Ezek mind kortárs történetek. Ha nem lehet rajtuk eléggé nagyokat nevetni, akkor elárulom azt is, hogy mi hangzott el a kötetbemutatón: Tódor nem tudott a kiadásra kiadót és elegendő támogatást szerezni, hát a barátaival alapított egyet kényszerűségből. A Nemzeti Kulturális Alapra nem is gondolhatott, mert a téma ugye... Hát az olyan sikamlós. Menekültekről az igazat, te jó ég, mit fog szólni hozzá a kegyúr? Plusz magyar csicskák. Meg közmunkások.
Nevessünk már egy kicsit.