- „Szöges botokkal kotorja ki a szemétből, / Hogy szabad jövőnknél semmi sem reménytelenebb” – írja a Ma reggel eltűnt a világ című, válogatott és új verseket is tartalmazó kötetének Előzmények és tapasztalatok versének végén a tésztaarcú tömegről. Ebből a versből egyfajta politikai kilátástalanságot érezni ki.
- Mert ez politikai vers, egyébként az 1990-es évek közepéről. Társadalmi kérdésekben azóta sem lettem derűlátóbb. Akad néhány ilyen versem, de viszonylag kevés.
- Akkor a Hosszú kihagyás című vers is ilyen, ahol az olvasható, hogy „Azt hittem, maradni, ahhoz kell bátorság, / Ha nincs már, mit védjek, mögöttem hátország”?
- Olvasható így is. Amikor harminc éve megírtam, egy léthelyzetet próbáltam megfogalmazni benne, és eszembe sem jutott, hogy politikai felhangja is lehet. De lehet. Hasonlóképpen, az alig pár évvel korábbi, 1986-os Vigyázat, omlásveszély! című szonettem a magába zuhanó ember meglehetősen allegorikus ábrázolása. Egy összeroskadó budapesti bérház leírása, omladozó vakolattal, leszakadó függőfolyosóval. Lelkiállapot-vers. Ehhez képest többen is politikai versnek tartották, értik, mondták, miről is szól: a rendszer feltartóztathatatlan összeomlásáról. Nem gondoltam erre, de örültem neki. Néhány éve is volt egy hasonló esetem: Mariborban évente európai költői versenyt (Evropski Pesniški Turnir) rendeznek. A bosznia-hercegovinai, horvát, olasz, szlovák és szlovén költők társaságában én voltam a magyar résztvevő. Meg voltam győződve, hogy a versenyt Mujo Musagić bosnyák költő fogja nyerni. Megtört tekintete, zárkózott testtartása arról árulkodott, súlyos tapasztalatokat hordoz. Viseltes öltönyben, visszafogott hangon olvasta fel Kavafiszra utaló, Az új barbárokra várva (Čekajući barbare nove) című megrendítő versét. Ehhez képest, megdöbbenésemre, én lettem az európai költészet lovagja. Versem – Egy kikerülhetetlen hibáról. A múltkonstrukció balladája – arról szólt, hogy amikor két ember egymásba szeret, elkezdik visszafelé összeilleszteni az életüket: nahát, a te felmenőid között is vannak osztrákok, és oda jártál általánosba, képzeld, a nagynéném meg abban az utcában lakott, és te is ott voltál azon a koncerten, akkor a büfében biztosan elmentünk egymás mellett… Minden rést aprólékos munkával kitöltenek, de amikor az egész összeáll, feltartóztathatatlanul megindulnak a hajszálrepedések. A zsűri azonban Jugoszlávia történelmét látta benne. A – kizárólagos – politikai értelmezésekkel az a baj, hogy leszűkítik a vers jelentését.
- Május végétől a litera.hu 2flekken-sorozatában aktuális gondolatait osztja meg az olvasókkal, irodalomról, közéletről, bécsi vonatozásról vagy a hazai tudomány és egy fiktív angol bűnügyi történet összehasonlításáról. A jelenre, közéletre, politikára reflektálás inkább a publicista, semmint a költő sajátja?
- Bár az eddigi írásokban voltak aktuális közéleti utalások, tárcának nevezném őket. A publicisztika szóhoz erősen hozzátapadt, hogy napi politikai kérdésekkel foglalkozik. A tárca képlékeny műfaj, lehet novellisztikus, moralizáló, szatirikus, lírai és sok egyéb. De, így vagy úgy, a jelenhez kell kötődnie. Én azonban a napi politikát nem akarom kommentálni. Nem finnyásságból, hanem mert ahhoz, hogy írni tudjak róluk, a hírek mögé kellene látnom. Az egy másik szakma, másfajta kutatást igényel. Szerencsére vannak, akik naponta megírják, hogy az országot túszul ejtette egy szűk csoport, erőszakos működésüknek milyen közvetlenül és messzire hatóan is káros jogi, erkölcsi és anyagi következményei vannak. Mindezt meg kell írni, még ha pillanatnyilag nincs is hatása. A szó nem elég jó fegyver, már ha egyáltalán lehet az. Én semmi esetre sem kívánom annak használni. A szavak inkább az érvelés eszközei. Ha az érvelés kevés, más eszközökre van szükség, de nem fegyverekre. Amikor a Litera felkért, hogy írjak havonta egy tárcát, lazán összefüggő ciklusra gondoltam, amelynek témái esetenként változnak. (Írhatnék egyetlen tárgyról is, tizenkét megközelítésben, például az ír whiskey-ről.) Azt is el kellett dönteni, hogy a hang mennyire legyen személyes, a stílus oldott legyen vagy emelkedett, és így tovább. Az első, Cafe Bräunerhof című 2flekkben arról írtam, milyen sajátos élmény volt a Bécsből hazafelé tartó vonaton Kertész Imréről, Thomas Bernhardról és ami a legkülönösebb, Ivo Andrićról társalogni egy salzburgi gimnáziumi tanárral. Az, hogy a szellemi Európáról szóló írás épp az EU-választás másnapján jelent meg, mondhatni, véletlen. De nem egészen az.
- Azt írja, egy-egy ilyen útnak mentálhigiénés okai vannak, s hogy látszólag céltalanul, valójában azzal a kizárólagos céllal történik, hogy, idézem: „egy olyan városban legyek, ahol békén hagyják az embereket, bármifélék legyenek is”. Ma is létezik az a jelenség, aminek a rendszerváltás idején Tandori Dezső volt az egyik iskolapéldája: felülünk a vonatra, kiugrunk Bécsbe, megiszunk egy kávét és szippantunk az európai levegőből?
- A levegőből, amely nem vibrál a feszültségtől. Az öntetszelgő politika nem folyik bele az emberek magánéletébe, vagy legalábbis el lehet tekinteni tőle.
- A szó nem elegendő fegyver – mondja –, ám hatni ezek szerint még mindig elég jól lehet vele. Éppen 20 évvel ezelőtt jelent meg a Hol a költészet mostanában? című esszékötete – húsz év távlatából hogy látja, hol a költészet mostanában?
- A cím Petőfire utalt, „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Sokféle költészet van, de még a közügyekkel foglalkozó vers is magánügy, mozgósító hatása nincs. Nem is hiányzik, amikor állítólag volt, akkor sem a költészet hatott. A költészet kevesek ügye, de mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy bensőséges viszonyba kerüljön versekkel. Ez a kiadók, szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok feladata lenne, de tapasztalatból tudom, nem könnyű ellátni.
- Olvassák egymást? Mennyire léteznek manapság párbeszédek az irodalmon belül?
- Valamennyire bizonyára mindenki figyeli, hogy a többiek mit csinálnak. Szakmai érdeklődés. Vannak baráti kapcsolatok is, megkeressük egymást, ha szükségét érezzük, hogy megjelenés előtt megbeszéljük, amit írtunk. Én is része vagyok egy lazább társaságnak. Várady Szabolcs, Mesterházi Mónika, Imreh András, Szlukovényi Katalin, Kőrizs Imre, Lázár Júlia. Imre Flóra. Nádasdy Ádám. Olty Péter. Nagyszerű költők. Lator László, Gergely Ágnes, mindig lehet hozzájuk fordulni. Külön-külön vagy ilyen-olyan felállásban, ha rendszertelenül is, de találkozgatunk. Szerkesztőségi keretek azonban már alig vannak.
- Kritikák is elvétve születnek. Várady Szabolcs a Nyitott Mondatban megjelent interjúban (2019. április 12.) azt nyilatkozta, hogy a Ma reggel eltűnt a világnak nagyot kell szólnia, ehhez képest összesen három kritikát találtam róla Kácsor Zsolttól, Olty Pétertől és Szlukovényi Katalintól. Az egyik fenomenológiai költészetnek nevezi a Ferencz-lírát (nincs objektum szubjektum nélkül), melyre a Márciusi vagy áprilisi köd című vers alcíme is rárímel: „Mintha átsejlene valami”. Mi sejlik át?
- Három ilyen hozzáértő kritika egyáltalán nem kevés. A kiindulópont valami olyasmi lehet, hogy a világról való tudásunk, amelyet az érzékelés útján szerzünk, megbízhatatlan, esetleges. Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos, objektív tudásunk. Miközben a világ jelenségeit megpróbáljuk bemérni, valójában állandóan és csakis önmagunkat figyeljük. De ennek során mégis, olykor mintha átsejlene valami a dolgok lényegéből. Vagy mégsem, csak azt képzeljük, magát a képzeletet érzékeljük valóságosan létezőnek.
- Sokszor ír saját élményről, saját történetet – a Bajominé című vers haldokló idős asszonya például a saját nagyanyja.
- A költészetben az én normálisan sosem magánjellegű. Senkit nem érdekel, és senkit nem is szeretnék versben azzal terhelni, hogy velem mi van. Nem is tartozik senkire. Amikor egyes szám első személyben elmondok valamit, hűen vagy az eseményeket átalakítva, esetleg több tapasztalatot összesűrítve, valójában nem arról beszélek, amiről szó van. A Bajominé nem arról szól, hogyan látogattam meg nagyanyámat halála előtt a Lipóton, hanem valami másról, amit a versnek kell előhívnia az olvasóból. Adhatok ötleteket: szeretet, önzetlenség, felelősség, árulás, szégyen. Ezeket a szavakat nemhogy nem kell, hanem nem is szabad a versben leírni. De ha ezek egyike-másika az olvasóban akár csak homályosan felsejlik, akkor valamit sikerült elmondanom, ami több, mint az egyszeri történet.
