A nyár utolsó napja idén szeptember elsejére esett. Langyos Balaton, harmincöt fokos csúcshőmérséklet, de bizony ott ólálkodik már a másnapi tanévkezdés réme. A MÁV-on kívül alighanem mindenki sejtette, hogy vasárnap este tömegek indulnak majd Budapest felé.
A MÁV azonban még attól sem fogott gyanút, hogy az este hét órás gyorsvonat egyetlen helyjegyes kocsijára már napokkal előre elfogyott minden jegy. Így eshetett, hogy én például a peron koszlott gumipadlóján kuporogva tettem meg ezt a száz kilométert. Unalmamban pedig azzal ütöttem el az időt, hogy a MÁV honlapján jelen időben követtem a vonatunkat, és figyeltem, hogy a vidáman kocogó kis narancssárga kör hol 15, hol 21 perces késését mikor mivel indokolja a világszínvonalú alkalmazás. Volt, kérem, pályahiba, forgalmi ok és az e nyári főkedvencem, a „biztosítóberendezés hibája” is.
A magyar vasúttársaságnak ez az online működés a nagy erőssége. Elektronikus jegyet például kiválóan lehet venni az interneten - aztán a vonaton vagy van delej, amivel a kalauz le tudja olvasni, vagy nincs. Utóbbi esetben csak biccent, rendben vagyunk. A számítógépesítés másik előnye, hogy az automata a legeldugottabb vasúti megállóban is decens bemondóhangon közli: „a vonat öt percet késik”. Aztán, hogy tízet, tizenötöt, amennyit éppen.
Ami a balatoni vonalon vasárnap este kulmináló, amúgy az egész nyárat jellemző késés-zsúfoltság kombót illeti, az utazó magyar persze látja a megoldást. Mondjuk oda kéne akasztani még a szerelvény mögé egy-két kocsit, ha a vak is látja, hogy tömeg lesz. Ehhez azonban kocsi kéne, az viszont nem jut az aranyáron felújított vágányokra. Az egyik gyárat elpasszoltuk, ugye, az oroszoknak, a másik meg egyszerűen nem bírja szuflával.
Könyörgöm, nincs itt valami megbízható, nemzeti vállalkozó, aki pont vasúti kocsikat akarna gyártani?