Donald Trump amerikai elnök ismét begyújtotta a rakétákat, a jelek szerint szeptembertől gyakorlatilag a Kínából származó teljes importra kiveti a büntető vámokat. Ki nyer és ki veszít többet a vámháborún, és egyáltalán hirdethetnek majd győztest?
Aligha. Összességében több mint 500 milliárd dollár értékű kínai árura vetne ki 25, illetve egyelőre 10 százalékos büntetővámot Trump elnök. Az talán kevéssé közismert, hogy a vámokról folytatott vita csak egy része egy csomagnak. Trump egyebek mellett szeretné elérni, hogy Peking ne gyengítse mesterségesen a jüant, a kínai valutát, mert ezzel ösztönzi az exportot, ami tovább növeli az USA kereskedelmi deficitjét Kínával szemben. Emellett Washington nagyobb ellenőrzést szeretne gyakorolni a kínai informatikai fejlesztések – lásd a Huawei ügyet -, illetve az Államokban történő kínai befektetések fölött. Fokozni szeretné az amerikai befektetések szerepét Kínában. Erről a csomagról hosszabb ideje tárgyal már a két fél, és a G20-as országok oszakai találkozóján júniusban körvonalazódott a megegyezés. Ezt sejtette a Huawei elleni amerikai bojkott felfüggesztése is. Ezért is volt váratlan Trumpnak a napokban tett újabb bejelentése, hogy a korábban 250 milliárd dollár értékű kínai importra kirótt 25 százalékos vámtarifán kívül újabb 300 milliárd dolláros árutömegre rónak ki szeptembertől 10, de később akár 25 százalékos vámot. Az Amerikába irányuló kínai exportban az olcsó termékek jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy az – egyébként túlnyomórészt Trumpra szavazó - amerikai „munkásosztály” immár két évtizede stagnáló vagy csökkenő reáljövedelme mellett mérsékelni lehetett a jövedelmi és fogyasztási leszakadást. Egy másik fontos tétel, hogy egyre több amerikai cég tömegesen épít be termékeibe jó minőségű kínai alkatrészeket. A büntetővámokkal az amerikai cégeknek is többet kell majd fizetniük az alkatrészekért, ami a termékek árában és piaci versenyképességében is érezteti negatív hatását. Nem mellesleg a büntetővámok a Kínában működő és az USA-ba exportáló amerikai, európai, ausztrál és ázsiai cégeket is érzékenyen érintik.
Vagyis Trump lábon lövi a választóit és az amerikai cégeket is?
Ez megfogalmazás kérdése, de az biztos, hogy a kínai import ma már nélkülözhetetlen az USA kereskedelmében és a feldolgozó iparában is.
Milyen világgazdasági hatásokkal lehet számolni?
Egy ennyire kölcsönösen összefonódott, egymástól is függő világgazdaságban nehezen felmérhető károkat okozhat ez a gazdasági háborúskodás. Nem véletlen, hogy mind az Európai Unió, mind Kína hangsúlyozza a multilaterális kereskedelem fenntartásának fontosságát. Emellett – minden probléma ellenére – konkrét lépéseket tettek és tesznek a kétoldalú kereskedelem bővítésére, valamint számos új bilaterális kapcsolatrendszer kialakítására. Ilyen az idén életbe lépett EU-Japán egyezmény, vagy Kína hasonló lépései a dél-kelet-ázsiai térségben. Persze nagy kérdés, hogy ezekkel az intézkedésekkel milyen mértékben lehet a kivitelt átirányítani más térségekre a meghatározó amerikai piacról. Ráadásul ez az amerikai-kínai csörte éppen akkor történik, amikor az elmúlt tíz évben tapasztalt konjunktúra túljutott a csúcson és a világgazdaság fejlődése lassuló szakaszába lépett. Ezeket a bonyolult összefüggéseket az amerikai elnök soha nem látta át. Igaz, a globalizáció rendkívül bonyolult és kölcsönös függőségen alapuló rendszerét, amit a gazdaság, a politika, a társadalom rövid és hosszabb távú céljai és érdekei mozgatnak, még a legképzettebb közgazdászoknak, elemzőknek is nehéz feladat. Még nehezebb a megfelelő következtetések levonása, valamint hatékony és mindenki számára elfogadható javaslatok megfogalmazása és megvalósítása.
Európa mellékfront ebben a küzdelemben, de azért kaphat sebeket?
Trump az EU-t is megfenyegette, elsősorban a német autóipart a 10 százalékos büntető vámmal, de az acélipar is a célkeresztjébe került. A németek egyébként frappáns választ adtak Trumpnak, amikor az elnök arról beszélt, hogy miért német autókkal furikáznak az amerikaiak és miért nem a hazai márkákkal. Akkor a német válasz az volt, hogy tessék versenyképes autókat gyártani és akkor megoldódhat Trump gondja. Persze elméletileg vissza lehet vinni az autóipart Detroitba, az amerikai autógyártás egykori központjába, de az mára jó részt rozsdaövezetté vált. Amerikai munkabérekkel pedig aligha lehet versenyképes termelést indítani. Az Európai Unió és Kína kereskedelmében is jókora a többlet Kína javára, bár az utóbbi időben némi kínai segítséggel is valamelyest kiegyensúlyozottabbá vált a mérleg. Peking felismerte, hogy nem szabad a húrt túlfeszíteni, mert az erősítheti a protekcionista intézkedéseket sürgetők táborát. Az pedig már a kínaiaknak is fájna. Az unó helyzetét javítja, hogy a kínai kereskedelmi többletet nagyrészt kiegyenlíti az USA-val szembeni európai többlet. Az USA problémája, hogy nemcsak Kínával, de Európával szemben is súlyosan deficites a kereskedelmi mérlege. Az is igaz, hogy mind Kína, mind az Európai Unió sokkal inkább exportorientált gazdaság, mint az USA. Ezért érdekük a kereskedelem szabadságának fenntartása, a vámok, kvóták leépítése. Ez megjelenik az unió és Kína közötti bilaterális tárgyalásokon is és abban a növekvő felelősségben is, hogy igyekeznek elhárítani az Egyesült Államokból fenyegető protekcionista fertőzés veszélyét. Ha elindul egy ilyen láncreakció, az romba döntheti a világgazdaságot. Munkahelyek tízmilliói szűnnének meg, áruhiány, magas infláció alakulna ki. Vagyis politikailag is kezelhetetlenné válna a helyzet. Ilyen láncreakció beláthatatlan következményekkel járna minden ország számára.
Az amerikai büntetővámok nélkül is gondokkal küzd az európai, köztük a német autóipar egy része is. Márpedig ha Németország tüsszent, akkor Magyarország tüdőgyulladást kap. Mennyire súlyos a helyzet?
Valóban Trump nélkül is lassulnak az autóeladások, egyébként nem csak Európában. A világ és persze a német autóipar technológiai fordulatot él meg. Megállíthatatlannak tűnik az elektromos autók előretörése, s ezzel együtt az alkatrész-igény drámai, akár 90 százalékos csökkenése. Ez súlyosan érintheti a hazai beszállítókat is. De változik a kereslet mértéke, dinamikája és szerkezete is. A fejlett országok népessége csökken, vagy stagnál, nem jelentkezik nagy tömegben új vásárlói igény. Egyre több fiatal és nem csak fiatal mond le az autóvásárlásról. Egyre többen jöttek rá, hogy fölösleges évi néhány ezer kilométeres autózásért autót venni, és fenntartani. Ehelyett szükség esetén bérelnek hosszabb-rövidebb időre gépkocsit. A német autóipar gyengélkedése már Magyarországon is érezhető, hogy csak a Mercedes kecskeméti gyárbővítésének elhalasztását említsem.
Akkor mi értelme a közpénz-milliárdokat éppen az autóiparba önteni?
Szerintem súlyos hiba volt az ezredforduló után ennyire egyoldalúan az autógyártásra és annak beszállítói hálózatára építeni a magyar gazdaság növekedését. A német autógyártás és a technológiai váltás súlyos gondokat okozhat a hazai gazdasági növekedésben és a munkaerő piacon egyaránt. Egyéb innovatív és versenyképes vagy azzá tehető ágazat hiányában nem jött létre több lábon álló termelési szerkezet, ami például az autóiparban felszabaduló képzett munkaerőt fel tudná szívni.Nem beszélve arról, hogy fékezni tudná a kivándorlást. A kis és közepes vállalkozások sem alkalmasak a fölöslegessé váló munkavállalók alkalmazására az elmúlt évek durva gazdaság-, társadalom- és oktatáspolitikai hibái miatt. Jó részük versenyképtelen, legföljebb túlélésre játszik, vegetál. A munkaerő hazai mobilitását erőteljesen fékezi a lakáspolitika, mert egyetlen kormányzat sem fordított figyelmet bérlakás építési programokra. Jószerivel csak az ingatlan tulajdonszerzést támogatták és ez történik ma is. Jelentősek a régiók közötti lakásár és bérleti díj különbségek. Észak- vagy Dél-Kelet Magyarországról szinte lehetetlen a dunántúli nagyvárosokba költözni, mert egy ház áráért esetleg egy társasházi lakásra sem telik. A bérleti díj pedig elviheti az akár magasabb fizetés nagy részét is. A magyarországi munkaerő-mobilitás szinte teljesen befagyott. Miközben a multicégek támogatására az elmúlt tíz évben elköltött milliárdok töredékéből lehetett volna kiépíteni – többek között - egy szociális bérlakás-hálózatot, illetve támogatni lehetett volna a bérlakásépítést és -bérlést az ország különböző régióiban. Azt is alapvetően elhibázottnak tartom, hogy a gazdaságpolitika döntően a multikra és az ingatlanpiacra építi a növekedést, ami egyre kevésbé fenntartható. Ha kipukkad az ingatlanpiac, annak drámai következményei lesznek. A mesterségesen létrehozott új „vállalkozói” rétegnek fogalma sincs a versenyképességről, az etikus, ugyanakkor gazdaságos vállalkozás mibenlétéről. Normális országokban – már csak a gazdaság önvédelmi képességének megőrzése miatt is - nem fordulhat elő, hogy ugyanaz a személy, aki meghatározó tulajdonos egy bankban, a saját pénzintézetéből folyamatosan hitelezze saját, egyébként versenyképtelen cégeit, beruházásait. Ez az előszobája egy bankcsődnek. Ez a járadékon hizlalt réteg alkalmatlan a fenntartható és versenyképességre épülő fejlődést biztosítani.
A helyzet súlyosságát jelzi talán, hogy Orbán Viktor júliusban a tusványosi beszédében már nem beszélt az évi 4 százalékos növekedésről, inkább mintha megszorításokra készítené fel a lakosságot. Persze ez a szó nem hangzott el, de az igen, hogy jövőre két úgynevezett gazdaságvédelmi programot is indít a kormány. Mit jelenthet ez a kijelentés?
Mivel az elmúlt közel tíz évben az egymást követő Orbán-kormányoknak csak hatalmi politikája volt, amiben a gazdaságpolitika alárendelt szerepet játszott és játszik, számomra értelmezhetetlen ez a „gazdaságvédelmi program”. Az sem derült ki, hogy kitől, vagy mitől kell megvédeni a gazdaságot. Azt sem tudhattuk meg, hogy a gazdaságnak mely részét kell megvédeni: a tőkét, a bankszektort, a munkavállalókat, a fogyasztókat, a fizikai vagy társadalmi környezetet? Mindenesetre a „gazdaságvédelem” jelszava ideig-óráig még elleplezi a súlyos szerkezeti problémákat és a társadalom egyre nyomasztóbb tudati elmaradottságát. Mindenekfelett pedig azt, hogy a túlnyomórészt uniós forrásokra építhető és történelmi távlatban is páratlan modernizációs eséllyel az elmúlt közel egy évtized nem tudott élni. Ennek a hosszútávú következményei már most egyre világosabban kezdenek láthatóvá és érezhetővé válni. Hogy ezt a lakosság mikor ismeri fel, és milyen lesz a reakciója, az kiszámíthatatlan. Orbán Viktor most 56 éves. Ez a szám a magyar történelemben nem csak születésnapot jelöl.
