– Közösen írtak hangjátékokat, nem egy gyerek- és ifjúsági könyvet – az eredetileg rádiós sorozatnak indult sikerlistás Időfutár utolsó utáni-utáni, 8. részén jelenleg is együtt dolgoznak –, többedmagukkal, de mégis csak közösen jegyzik a Terápia című HBO-sorozatot, mindeközben még együtt is élnek. Kritérium volt a párválasztásnál, hogy a másik író legyen, vagy legalábbis tudjon írni?
Tasnádi István: Egyáltalán nem volt szempont. Nem is ennek kapcsán találkoztunk.
Jeli Viktória: Az első közös munkánk a Rozi az égen volt...
T. I.: …amit amúgy nem is kiadásra szántunk. Ajándék volt a kislányunk hatodik születésnapjára. Végül olyan jól sikerült, hogy a Pagony Kiadónak is megtetszett. Az elmúlt 15 évben elég sok írói csapatot kellett összeraknom. Elemi érdekem volt, hogy olyan embereket szedjek össze, akik tényleg jól írnak, akik le tudják venni a másik stílusát, akik adott zsánerben tudják beszéltetni a karaktereket. Erre kiderült, hogy pont egy ilyennel élek együtt. Így mikor felkértek, hogy írjak napi ifjúsági sorozatot a rádiónak (ez lett az Időfutár – a szerk.), és előre láttam, hogy kellenek mellém írótársak, már kézenfekvő volt, hogy Viki lesz az egyik, Gimesi Dóra pedig a másik.
– Meg tudják állni, hogy ne szóljanak, esetleg írjanak bele egymás ötleteibe, szövegeibe?
J. V.: Ez attól függ, hogy a munkának melyik fázisában járunk. Ha épp egy sorozaton dolgozunk, amit együtt fejlesztünk, akkor kezdetben közös ötletelés zajlik. Utána szépen mindenki hazaviszi a ráosztottakat, és megírja az adott epizódot.
– Éppen ez az! Soha nem volt abból konfliktusuk, hogy ugyanazt ugyanoda viszik haza?
T. I.: Persze hogy volt. Ha adódik egy munkahelyi feszültség, az ember általában hazamegy és kipuffogja magát a párjának. Ez esetünkben elég nehéz. Komoly meló volt leválasztani egymásról a két területet. Mert beláttuk, hogy a gyereknevelés kárára megy, ha egy kitalált karakter életútjával kapcsolatban ápolgatunk sérelmeket.
J. V.: De az is igaz, hogy munka közben az ember más működésmódra kapcsol. Mi rengeteg mindenen össze tudunk vitatkozni, de amikor elkezdünk dolgozni, akkor varázsütésre összehangolódnak az agyhullámaink. Az egy másállapot. És megint más, amikor kávézunk a konyhában, megint más, amikor kutyát sétáltatunk, vagy amikor a gyerekeinkkel vagyunk.
– István mindenhez ért? Az alvilág működéséhez (Aranyélet), a pszichológiához (Terápia), a kamaszlélekhez, a gyászhoz (Kartonpapa című előadás Székesfehérváron) az időutazáshoz stb.?
J. V.: (István felé) Te bólogatsz?
T. I.: Sorra jut eszembe, mennyi mindenhez nem értek: a villanyszereléshez, a vízvezeték-szereléshez, a zárszereléshez. Tulajdonképpen egy izzót nem tudok kicserélni.
J. V.: Nem, azt tényleg nem. De én kicserélem. Az IKEA-s bútorokat is én szerelem össze. István a tizedik percben adja fel, és mindig ugyanazokkal a szavakkal: „Ezt nem hiszem el, hiányzik belőle ez és ez és ez!” Mindig a tizedik perc környékén érkezik el az „inciting incident” (forgatókönyvírás, történetmesélés egyik alapeleme – a konfliktust kiváltó esemény – a szerk.). Ilyenkor kicsit odébb kell őt tenni, beültetni az árnyékba. Én pedig szépen megkeresem a hiányzó alkatrészt és összeszerelem az ágyat, a szekrényt, a polcot.
T. I.: Egyébként ez nagyjából a közös munkáinknál is így van.
J. V.: Igen, csak nem akartam ennél áthallásosabban fogalmazni. (Nagyon nevetnek)
T. I.: Persze, mert amit elvállalok, amiben hiszek, azt rohamszerűen szeretem megcsinálni. Ez nem mindig megy így. Olyankor jön Viki, felépíti a történetet, megírja a szinopszist, a karaktertipológiát… stb. Utána már lehet rendesen dolgozni. Volt olyan is, hogy A kőmajmok háza regényből, ami a saját egyszemélyes művem, ő csinálta meg az rádióadaptációt.
– Szóval, nem csak István ért mindenhez. A viccet félre téve: mennyi kutatómunka és rákészülés előzi meg magát az írást, hogy olyan tűpontos és életszerű dialógusok születhessenek meg, amelyek például az Aranyéletet vagy a Terápiát is hitelessé tették.
T. I.: Az Aranyéletnél több mint fél évig egyetlen betűt sem írtunk le. Kis cetliket képzeljen el a falon, állandóan letépve, kidobva, újrapakolva. Gyűltek a karakterrajzok, szinopszisok, a „majd az fog történni, hogy”-ok. Fél év után már könyörögtünk, hadd kezdjük el végre az írást, aztán vagy jó lesz, vagy nem. A Terápiánál komoly pszichológiai felkészítést kaptunk. Az első évadnál a pszichológus konzulens segítségével terápiás helyzeteket modelláltunk. Bele kellett mennünk szituációkba, felváltva ültünk a terapeuta és a kliens helyébe. A pszichológus mindig az aktuális „terapeuta” mögött állt, és odasúgta neki, mit kellene tennie, mondania, ha rossz fele vitte a „terápiát”. Mikor már biztonsággal ráálltunk az egyik szerepre, akkor aztán cseréltünk, és a kliens helyén ülve be kellett dobnunk azt a problémát, amit épp írunk. Baromi veszélyes volt, berántott minket rendesen…
J. V.: …egy nem teljesen felügyelt terápiás térbe. Ez mindenkit szétcsaphat. Egy pszichológus-kliens szituáció automatikusan olyan tudatállapotokat generál, ahol megjelennek a személyes érintettségek.
– Volt ilyen konkrét élményük?
T. I.: Mondok egy ártatlan példát arról, mennyire nem vettem észre, milyen szinten bevonódtam. Amikor az első évad készült, én magam is jártam terápiába. Bizonyos idő után kirúgtak az egyéniből és el kellett mennem csoportba, ami már önmagában is borzalmasan hangzott. Volt ott két kávégép, de a jobbik nem működött. Nagyon kényes vagyok a kávéra, és miután hónapokon át ittuk azt a rossz löttyöt, berágtam, a hónom alá kaptam a kávégépet, elvittem szervizbe, megcsináltattam, visszavittem, és lefőztem végre egy jó kávét mindenkinek. Többen lesápadtak, és mondták, hogy figyelj, te pontosan ugyanazt csináltad, amit Nagy Ervin a sorozatban. Én egyáltalán nem kötöttem össze. Épp attól veszélyeztetett az ember, hogy a hatás nem tudati szinten történik, hanem valahol hátul kezd el dolgozni. És ennél sokkal durvább dolgok is történtek. Így amikor a harmadik évadnál elhangzott a kérdés, hogy na, akkor a rákos tematikát ki fogja írni, megfagyott a levegő. Viktória kőkeményen elvállalta. Én lapítottam…
J. V.: Mikor aztán a megírás fázisába került ez a szál, váratlanul kórházba került az anyukám. Én pedig írtam azokat a jeleneteket, amelyek egy haldokló édesanya mellett ülő lány visszamenőleges gyászáról szólnak. Az én anyukám, szerencsére rendbejött, mégis volt pár hét, ami úgy telt, hogy egymásra montírozódott az én személyes történetem és a karakteré. Kísérteties volt és nagyon fájdalmas.
– Tényleg kevesen gondolnák, hogy az író és a karakterei ennyire összeérnek. A POSzT-on a Katona József Színházban játszott Rozsdatemető 2.0 elnyerte a legjobb díszlet, a Pék Máriát, illetve Sós Krisztát alakító Szirtes Ági pedig a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta írói siker. Fejes Endrévé is át kellett lényegülni, hogy továbbírja a sztorit?
T. I.: Bizonyos értelemben igen, mert az első felvonás a regény adaptációja volt. A másodikban írtam meg a folytatást, szorosan kapcsolódva az elsőhöz. Direkt Fejes stílusában folytattam, amit érdekes módon a kritika egyáltalán nem vett észre, mert annyira az utolsó 20-30 perc aktuálpolitikai vonatkozásai ragadtak meg. Imitt-amott a cselekményvezetésbe is bele kellett nyúlnom, sok helyen túl epikus volt a Fejes-szöveg. Az például nincs benne a regényben, hogy Stádinger kőfaragó felnyomja a bujkáló Hábetlert. Igyekeztem úgy csavarni a történeten, hogy a vétségek hálózata már ott elkezdődjön, és kitartson a mai napig. Ez az áldozat-elkövető-kollaboráns dolog ebben az országban az utóbbi száz évben alapkérdés.
– Úgy érzem, ma már sokkal kevésbé politizál vagy aktualizál, mint például anno a Krétakörben…
T. I.: Ma már minden csoda csak három napig tart. A közélet feldobja, megcsócsálja és elengedi az aktuális botrányt. A színházi szövegnek ennél maradandóbbnak kell lennie. Egyszerűen nem érdemes hozzányúlni a konkrétumhoz, mert porlad. Mire elérkezik a bemutató, már száz hasonló botránnyal van tele a néző feje és nem tud létrejönni a kötés.
J. V.: Mintázatokat azért lehet használni.
T. I.: Igen, a mechanizmust érdemes megmutatni. A Feketeországban még érdekes volt konkrétan megnevezni az esetet, a helyszínt – ma már ez csak a publicisztikában él meg.
+1 kérdés
– Hová visz időben az Időfutár 8. kötete és hová utaznának önök szívesen, ha az időutazás realitás volna?
T. I.: Engem a húszas-harmincas évek izgatnak, nagyon messzebb nem merészkednék. Akkor már volt tetanusz. Most az Időfutárhoz olvasunk az Erzsébet-kori Angliáról, a történet egy része ott játszódik. Azt a fertőt! Ha pestis van, bezárják a színházakat meg a kocsmákat, ha lement a pestis és már csak napi kétszázan halnak meg, újra kinyitják őket. Begyűjtötték a betegeket, a hullákat, kicsi fertőtlenítés, aztán mehet tovább az élet.
J. V.: Az időutazással ez a baj, hogy mindig van egy nagy „ha” vagy egy „de”. „Szívesen utaznék ide meg oda, de csak akkor, ha...” Persze, van sok történelmi kor, amit közelebbről megnéznék vagy néhány történelmi-irodalmi pletyka, aminek szívesen utánajárnék… De amikor ezen gondolkodom, végül mindig oda jutok, hogy leginkább a saját gyerekkoromba szeretnék visszamenni. A nyolcvanas évek elejére, közepére. Jó volna még egyszer úgy végigsétálni a zuglói utcákon, hogy nincs ott az a rengeteg autó. Picit újra érezni a régi szagokat, megcsodálni a rég eltűnt kulisszákat és a lakótelep tipikus figuráit a kispolskik meg a Trabantok között.
