Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást!
2015 tavaszán Hácsé77 szükségét érezte, hogy a pórusait már-már eltömő humorsziporkákat kifakassza, a mindennapi itt-lét (dasein) gondjait (μέριμνα) vicces gondolatok formájában megossza a digitális üzemmódban létező környező világával (Umwelt). Ez lett a Viharsarki kattintós blog, mely aztán egy évre rá már az arcfelismerő közösségi oldalon is debütált, és napi szinten reflektál(t) közös létünk hülyeségeire képi és képtelen módokon, a legkülönfélébb műfajokban az idézetparódiáktól a kommentárokon és glosszákon, jegyzeteken át a humoreszkekig. Jelen állás szerint több mint 11 ezer követőt tudhat magáénak.
Erre a közönségre már lehet alapozni – és egy másik médiumon keresztül is megszólítani, igaz, az interaktivitást a lapozás elnapolja. [Másfelől a könyv borítója és kialakítása (design) imitálja az okos és érintős, tenyérbemászó személyiszámítógép-videotelefonok külcsínjét, még a tabletfüggő srácaim is bedőltek neki, és izgatottan és vigyorogva nyomo(r)gatták, forgatták. De hát az 1977-ben született Hartay Csaba könyvei korábban is figyelemre méltó testiséggel bírtak, elég csak a tavalyi, Rajongók voltunk című novelláskötet piros és Turbo-rágós csomagolására utalni. A mostani feketeség viszont kicsit gyászkeretezi a felhőtlen vidámságot…]
A poénkodáscunamit kötetbe rendező Hartay Csaba kihívásként tekintett nem kis feladatára, hiszen az aktuális menőséget kellett potenciálisan irodalmilag is értékelhető formába konvertálnia: a blog elszáll, a könyv marad. A fedősztori után nézzük tehát a belbecset!
A három részre (Hatalmas figurák; Juhok, keszegek, abszurdok; Nyomtatott Facebook) tagolt 63 írásmű (melyek esetenként tovább aprózódnak) első harmada, hamar kiderült, nem nekem szól. Olyan érzés kerített hatalmába a talán még a kötet megjelenési idejét (nyár) is figyelembe vevő, jórészt nyaralóhelyzeteket, -figurákat színre vivő karcolatok kapcsán, mint mikor egy pakolásnál előkerülnek a ’80-as évek Hahotái, és az ember beléjük lapozva csupán a nosztalgiát élvezheti, a humort már kevésbé: egykor micsoda, már akkor minden bizonnyal elcsépelt vicceken röhögtünk? Ámbár a csecsemőknek minden vicc új, ne feledjük, de mégis, úgy éreztem magam a gyűjtemény ezen részét olvasva, ahogy a kötetben található Klasszikus vidéki majálisban írva vagyon: „Figyelem! A felsorolásban a nyolcvanas-kilencvenes évek elemei nagyban keveredhetnek a 21. század vívmányaival! (…) Harminc éve ugyanazok a céllövöldések, ugyanazokkal a portékákkal.” (81-83 o.) A második rész – a „zoológiai” abszurdok – az abszurditásuk miatt már jóval érdekfeszítőbbnek tűntek, de talán túlságosan enigmatikusak ahhoz, hogy a csiga, süni, macska, juh, keszeg és medve főszereplőjű (ál)tudományos paródiák hosszú távon emlékezetesek maradjanak.
A könyv kinézete és forrása megelőlegezte, várt szöveges tartalom a harmadik egységben – ez a legrövidebb terjedelmileg – érkezik, amikor maga a médium és a hozzá köthető felhasználói viselkedés- és beszédmódok kerülnek kifigurázásra, ferdülnek el, facsarodnak ki. A leginvenciózusabb, legjobban tetsző a Facebook-bejegyzések a szocialista Magyarországon című, mely akár alapja lehetne egy nagyobb steampunk elbeszélésnek is, a technológiai fejlettség időbeli „megelőlegezésével” tovább játszva.
Érdekes, de véletlen párhuzam, hogy a Könyvfesztiválra megjelent, Egyéni javaslat című Spiró-kötetben – mely szintén koncepciózus humoreszkgyűjtemény – szereplő Az ügyintéző áriájának szinte a pandanja olvasható Hartay könyvében az Ügyintézés Magyarországon, 2019-ben címmel – mindkettő íródhatott volna évtizedekkel korábban is, talán éppen ez adja, nem pedig feltétlenül a szövegeik megformáltsága a helyzet(ünk) komikumát/tragikumát. (Ó, Örkény! Ó, Királyhegyi Pál!) Ahogy például a Hartay-féle Mesterkurzus című írás is mintha Nagy Bandó András ’80-as évek közepi (a Bevezetés kötetekben később szintén megjelent), Beázásunk története című szövegelésének lenne egyfajta újramondása.
Elképzelhető, hogy a helyzet változatlansága a kifejezőeszközök (elbeszélésmódjai) változatlanságával is nevetést kelt (pont vagy kérdőjel) Még az is lehet, ahogy az első harmad kapcsán megjegyeztem, a humor: korosztályfüggő is. Vagy nosztalgiára való hajlamtól befolyásolt.
Mindenesetre, ahogy a Hartay-szövegek rekonstruálnak, illetve újrateremtenek egy-egy jól ismert beszédhelyzetet (kölcsönvéve és besűrítve szó- és mondatpaneleket), magunkra ismerhetünk a nem túl kecsegtető beletörődő cöcögésünk közepette: „igen, ilyenek vagyunk, pont ilyenek, hát hisz’ tudtom jól”. De azért ott motoszkál a kisördög, hogy lehetnénk másmilyenek is, máshogy elmesélve – és akkor felszabadultabban nevetnénk.
(Athenaeum, 2019. 219 o.)
