A Kossuth-díjjal járó juttatásából Kortárs Magyar Dráma-díjat alapított, amivel célja pezsdíteni a közéleti tartalmú drámák születését, melyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő magyar valóságról. Mi lehet az oka, hogy nálunk jelenleg alig akad ilyen?
Egy egészséges színházi élet feladata valóban az volna, hogy társadalomkritikusan a jelennel is foglalkozzon. A hatvanas évektől az ezredfordulóig nagy korszaka volt a magyar drámának, a történetek akkor sorozatban tudtak elmondani valami lényegeset a társadalom állapotáról és az emberi magatartásokról. A legtöbb persze fedetten sugározta ezt a fajta dupla jelentését, ahogy akkor mondtuk: „virágnyelven”. Ezek elképesztő belső ellenállási energiákat tudtak biztosítani. Az ezredforduló táján is születtek még olyan drámák, amelyek időt állóan tudták megfogalmazni a társadalom általánosabb struktúráját, mélyrétegeit. Néhány közülük: Háy János Gézagyereke, Parti Nagy Lajos Mauzóleuma, Egressy Zoltán Portugálja, Spiró György Vircsaft című szatírája, Kornis Mihály Körmagyarja, a későbbiekben Térey János Asztalizenéje – ezek a rendszerváltást és az abszolút jelen időt mutatták, miközben a létezés, a változás mélysége is bennük volt. Azóta a társadalom egysége, a közös gondolkodás szétesett. Darabjaira hullott annak lehetősége, hogy valami közös megegyezés legyen arról, miben élünk, hogyan élünk, mi legyen velünk. És ezt a szétesést, bonyolultságot nehéz megragadni. Nehéz komplexen megjeleníteni azt a káoszt, amiben most vagyunk, és amitől ennyire széttartó lett az életminőség, véleményekben, életcélok különbözőségében. Nehéz ma közösségi érzetet is megfogalmazni, hiszen ami nekünk káosz és zsákutca, a másiknak talán aranykor. Persze az nem segít, ha mindez a műalkotásokban csupán a direkt politizálás szintjén szólal meg.
Alföldi Róbert éles hangú nyílt levélben hiányolta a szakmai összefogást a függetlenek védelmében, tao-ügyben. Mit gondol, képes még bármi nyomást gyakorolni a szakma a hatalomra bármilyen területen is?
Jelen pillanatban pesszimista vagyok. Lehetnek tüntetések, nyílt levelek, egyéni és külföldi tiltakozások, mint egy gőzhenger megy előre ez az arrogáns kormányzat, hogy mindent a maga diktatórikus, centralizáló gondolkodása alá vonjon. Ez nagyon fájdalmas, és attól félek, mostanában nincs olyan erő, ami változtatni tudna ezen. Itt van például a tao-törvény, talán akkor történhetne valami visszakozás – de ez sajnos elképzelhetetlen –, ha mondjuk, az összes színházigazgató, vidéki és pesti, független és kőszínházas, pártállástól függetlenül, írna egy közös levelet a kulturális minisztériumnak, amiben a leghatározottabban tiltakozna a tao-tervezet jelenlegi formája, alkalmazása ellen, esetleg beígérve előadások elhagyását is. Bármiféle erőteljesebb tiltakozás nélkül viszont az egész független szféra súlyos válságba kerülhet. Egy szabad támogatási rendszert tettek a központi hatalom kezébe, teljes bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot idézve elő. Hasonlóképp ellehetetlenítik az MTA-t, a CEU-t, az 1956-os Intézetet és más tudományos műhelyeket. Bár tény, hogy igazán csak erős, közös fellépések lennének eredményesek, de elképzelhető, hogy hosszú távon a kisebb tiltakozások sora is okozhat rendszerszintű erodálást.
Szívügye a kortárs magyar drámaszerzők segítése, protezsálása. Kiket ajánlana figyelmünkbe a most indulók, a még fel nem fedezettek közül?
Nagyon érdekes, hogy a fiatal drámaírók között most milyen sok az izgalmasan produkáló női alkotó. Az Örkény-ösztöndíjasok közül említeném az egyre érettebb Pass Andreát, aztán Znajkay Zsófiát, akinek különleges lázálomszerű drámáiban mély emberi fájdalom és tapasztalat jelenik meg, B. Török Fruzsinát, aki szintén ír és rendez, Polcz Alaine monodrámáját többek között, Kemény Lilit B-monitor című munkájával, és Terék Anna vajdasági szerzőt, aki gyökértelensége fájdalmát írja meg verseiben, drámájában pedig a boszniai háborúk poszttraumáit. Ők valamennyien ígéretes vagy már bizonyított tehetségek, de még nem foglalkoznak jelenkori közéleti, rendszerkritikus problémákkal. A fiatal írók között pedig fontos új név Závada Péter, Fekete Ádám, Kelemen Kristóf. Kelemen az, aki előadásaiban leginkább erős közéleti, történelmi tematikákkal foglalkozik, komoly kutatómunkával alátámasztva, és erkölcsi, állampolgári felelősséggel.
Június 24-én, hétfőn volt Örkény István halálának 40. évfordulója. Mára már kiderült, szellemisége, munkássága beépült gondolkodásunkba – kanonizálódott. Ma, amikor már magában az abszurditásban élünk, mitől tud még mindig ennyire hatni?
Valóban, a groteszkig eltolódott az irónia is, az abszurd viszont visszament a valóságba, valahol ezt a csatornát találta meg ő a szövegeiben, ami egyszerre a valóság és a valóságnak egy olyan égi mása, ami a groteszken belül fogalmazódik meg. Így olyan, minta most írta volna szövegeit. Mácsai Pál most csinált egy új műsort az Egypercesekből Lukács Miklós cimbalomművésszel, és megint kiderült, mennyire élőek, mennyire rólunk szólnak ma is. De nemrég volt a Tótéknak is két különleges, sikeres előadása, az egyik az Opera Eiffel Műhelyében, Tóth Péter operazenéjével.
A hagyaték gondozójaként könnyen rábólintott az operaváltozat ötletére?
Erre igen, mert izgalmas vállalkozásnak éreztem, de például amikor a Macskajátékból szerettek volna musicalt csinálni, arra már nem. Az operaváltozat viszont nagyon jó lett, és ami külön érdekesség, hogy egy adott szélesebb közösség szervilizmusa (nem csak a Tót család kényszerű szolgalelkűsége) erősebben megszólalt a kórus által. Például amikor a falubeliek révült lelkesedéssel hallgatják az őrnagy dobozolásról szóló áriáját. Ez „az értelmezési kitágítás” a Szegedi Nemzeti Színház izgalmas, prózai előadásában is jelen volt, úgy látszik, benne van a levegőben.
Egyszóval még most is újabb és újabb hangok képesek megszólalni drámáiban. A legjátszottabb a Tóték, eljutott Kazahsztántól Amerikáig, még egy perzsa rajongója is lefordította. Egy jó előadás megszületéséhez persze nem könnyű a tragikomédia játékstílusát megtalálni. Ha egy kicsit eltolják a vígjáték felé, az nem szerencsés, mert a mű vígjátéknak nem jó, vagy ha eltolják a tragédia felé, szintén rossz. Az egyensúly fontos, mert nevetünk ugyan azon, amit látunk, ám mégiscsak valakinek a méltóságát látjuk összeomolni.
