Ehhez még hozzátenném: élet és halál. Az elbeszélés módja pedig nagyfokú érzékiséget indukál – ami a költői/lírai nyelvszerkesztés/gondolkodás érdeme, és amit a magyar fordítás kitűnően érvényesít. És érzékiség terén nem feltétlenül az olvasás közben megnövekedett kávéfogyasztásra gondolok elsőként, bár tény, ami tény, a regényfolyam szereplői által fogyasztott éltető ital kicsordult a könyvből, s többnyire gőzölgő bögre mellett faltam az oldalakat. A lapok közül elsüvítő metsző, fagyos szél ellen pedig egy forró nyári délután is kevésnek bizonyult volna, borzongtam is eleget, ha mégoly kellemesen is. (A hatást elősegítendő érdemes az izlandi Sólstafir zenekar lemezeit feltenni háttérzenének.)
A háromkötetes regény története másfelől nézve egy nevén nem nevezett, árva fiatal fiúról szól, aki barátját elvesztve, odahagyja a halászhajót, maga is a halált keresi, ám helyette életet, élettársakat és -lehetőségeket (emberi sorsokat) talál egy izlandi településen – útjai során pedig, küzdve az elemekkel, nemcsak a 19. század végi izlandi természeti, de a társadalmi valóság is bemutatásra kerül. Miközben végig ott a kérdés: mi végre vagyunk a Földön?, és a dilemma: hogyan is érdemes élni, érdemes-e egyáltalán? Így a dán fennhatóság alatt, főként halászatból élő izlandiak mindennapjainak ábrázolása a kortól és helytől (majdhogynem) független gondolatiság megfogalmazására, filozofálásra ad alkalmat. [A mégoly lírai, szentenciaszerű megfogalmazások időnként ugyan a bornírtság, a giccs, a közhelyesség érzetét kelthetik, ám egyben a kontextusukban nagyon is megállják a helyüket, és a létre rácsodálkozás kegyetlen bölcsességének nyelvi párlatát kínálják. – „A szavak sokfélék lehetnek. Némelyik fényes, de némelyik sötét; az április például csupa fénnyel teli szó. (…) A szavak nyilak, puskagolyók, mitikus madarak útban az istenek felé; a szavak többezer éves halak, melyek a mélységben néha valami szörnyűre lelnek… (Menny és pokol, 119-120, 228. o.)]
Az elbeszélők élet-halál közti „lebegő” állapota (a mesélők köztes – mediátor? – lények) mellett két dolgot érdemes külön kiemelni e rövid recenzió terében. Az egyik az irodalom, a könyvek, a mesék történetalakító, központi szerepe a regényben, illetve az izlandi emberek életében. A főszereplő barátjának halála – az eseményindító történés – is eleve poétikus: az Elveszett Paradicsom olvasására nagyobb figyelmet szentel, mint hogy magával vigye az életét biztosító anorákot a halászatra, ezért aztán megfagy. Az irodalom veszélyessége, kockázatos szerepe lépten-nyomon előkerül a szereplők életében, mert aki a könyveket bújja, sokat olvas, az nem a túlélésre ügyel, az elveszik a hideg, a hó, a fagy, a köd birodalmában (bezony, még a szomszéd tanyára átmenni is nagy, akár többórás, veszedelmes kaland!), vagy akár a társadalmi-hatalmi pozíciók megszerzése érdekében dúló harc közepette – és akinél a vagyon, az diktál. Ugyanakkor a túlélés önmagában sivárnak, üresnek hat, ha nincs, ami megszínesíti, jelesül az irodalom, talán nem is érdemes élni – a fiút olvasottsága, műveltsége valamiféle bűbájjal ruházza fel. Amivel főként a nőkre gyakorol nagy hatás.
És ez a másik kiemelnivaló a regényből: az izlandi mindennapok jéghideg malmában a nők perspektívája különösen fontos hangsúlyt kap. A patriarchális társadalom csupán egyetlen szerepet kínál nekik: a férfinak (apának, férjnek) alávetett, önfeláldozó-dolgos anyáét, a regény viszont empatikus módon az ebben való helytállás, illetve a kitörési lehetőségek széles spektrumát szólaltatja meg a legkülönfélébb rendű és rangú asszonysorsok bemutatásával.
Végül: a regény zárlata – maga az eldöntetlenség. A mindvégig jelen lévő elbeszélői köztes létűség fokozatot lép, és a fiú sorsának (életének/halálának) beteljesülése a vég tulajdonképpeni elodázásával/megkettőzésével akár a létre irányuló kérdésfelvetéseket (a regény valódi tétjét) is megkérdőjelezi – fiktivizálja. De nem csak ennek a tapasztalatnak az újbóli értelmezése miatt lesz érdemes újrakezdeni a könyvek olvasását.
(Ford. Egyed Veronika. Budapest, Jelenkor Kiadó, 2019. 249+400+473 o.)
