Bolaño írásművészete számomra az idegenségével hódít. Egyfelől olyan valóságból merít az általa teremtett világokhoz, mely teljességgel ismeretlen, s ezért nemegyszer viszolyogtatóan gyanús előttem. Dél- és Közép-Amerika történelme, erőszakos rezsimjei, társadalmai, az ott élők szokásai, nyomora és vidámsága, a földrajzi területek nevei, elhelyezkedésük, kulturális emlékezete, irodalma, szereplőinek nevei is olyannyira fehér foltok a tájékozottságom (tájékozatlanságom) mezején, hogy nemegyszer egy másik bolygón játszódó sci-fi érzetét keltik bennem. Más világ, ahová, mint egy kémlelőnyíláson keresztül, a könyveit olvasva pillanthatok be. (Van tehát mit pótolnom olvasottság terén, szó se róla!)
Másfelől az a szemlélet is kifordít a saját világomból, ahogy a szerző az irodalom, a regény, az elbeszélések felé közelít, pontosabban, ahogy meg(re)formálja őket. Ez a szürreális, „eleje-közepe-vége nincs folyam”-elv, ami jóval túlterjed a köteteinek (csak technikailag záró) fedelein. És akkor még csak két, felületi (felületes) – kulturális és szerkezeti – szempontot emeltem ki. Amik persze jelentős módon gátjai az egyes szövegrészek dekódolásának. Ám a vakfoltok ellenére is hatnak a művei: a saját értetlenségem hüvelyezve izgalmat keltenek, és újabb és újabb kötetek olvasására ösztönöznek, vagy éppen újraolvasásukra.
Nincs ez másképp a Szülőföld címmel, magyarul frissen kiadott könyvvel sem, pedig a 2666 és A science fiction szelleme után nem voltam biztos abban, hogy ez az érdeklődés fenntartható. Előbbi az erőszak borzalmainak ábrázolása, utóbbi a kaleidoszkópszerű kaotikusságként érzékelt mivolta miatt váltott ki bennem ellenérzéseket – egyben, lásd fenn, heveny kíváncsiságot.
Bolaño hagyatékából, újságkivágások, fecnik, kéziratok, merevlemezek, file-ok sokaságából kibányászott szöveg(ek). (Reszlik?) Három futam: Szülőföld, Cowboysírok és Francia horrorkomédia címszavak alatt. Hogy összetartoznak? Lehetséges. Össze lehet olvasni őket, kétségtelenül, ha nem is egyszerűen. Még az is lehet, hogy több kézirat is felbukkan később, ami melléjük rendelhető. Önmagukban, külön-külön is nehéz értelmezni őket, együttesen nemkülönben. És lehet, nem is szükséges, mert csupán fércművek – a nagy kiadási lázban. Ráadásul, ahogy Bolano összes műve – erre az előszó is rávilágít –, ezek is tűnhetnek más művek kitépett oldalainak, meg (nem) írt fejezeteinek, vázlatoknak, a szereplőik más művekben is feltűnnek akár a 2666-ban, akár a Távoli csillagban, A Harmadik Birodalomban vagy a Vad nyomozókban, netán az Éjszaka Chilében címűben. (Borges- és Calvino-rajongók előnyben.)
Ha mégis komolyan vesszük a kötetet, kompozíciót, a legkézenfekvőbb olvasat, hogy ez valami szellemi-geográfiai táptalaj- (szülőföld) leltározó gyűjtemény, ami magyarázná a későbbi eseményeket, műveket, gondolatokat Bolaño vagy alteregói (Rigoberto Belano, Arturo Belano) esetében. De éppígy ennek a kifigurázása is lehetséges: hogy például a mozikban művészfilmekre maszturbáló kezdő, chilei-mexikói költő verssorai semmiféle összefüggésben nincsenek a műélvezet eme megnyilvánulásával. Vagy hasonló módon a lokálhéró zseni Cherniakovski/Victor Díaz később a gyermekszerv-kereskedelemben lesz érdekelt. (Rimbaud-effekt?)
Műfajilag is (önéletrajz, levelek, sci-fi, gyászbeszéd, előadás, álomleírás, beszámoló stb.), történetileg is annyira sokféle, szétágazó és többnyire „elnyelt”, befejezetlen, valahová, ki tudja, merre tartók a szálak, hogy befogadni is nehéz, elveszejt olvasóként.
Talán a Francia horrorkomédia a legkönnyebben megközelíthető darab – engem témájánál fogva J. J. Abrams és Doug Dorst S. – Thészeusz hajója című remekművére emlékeztet –: egy napfogyatkozást követő éjszaka szürreális telefonbeszélgetése a szürrealizmusról. A forradalmat előkészítő Földalatti Szürrealista Csoport megalakulásáról, működéséről. (Ami persze önreflexió is egyben a Bolaño vezette infrarealista irodalmi csoportra.) A tizenhét éves fiatal, kötet nélküli költő, Diodoro Pilon mielőtt egy világvégi telefonfülke kagylóját a füléhez szorítaná, hogy feltételezhetően Párizs katakombáiból kapjon kalózhívást és felkérést a csatlakozásra, az erdőn áthaladva a hehemadár kacagására figyel föl. Ami mintha másokon nevetne, netán önmagán. Vagy csupán párt keres, esetleg ki akarja ontani valaki belét… Egy „öreg mókamester” a fák ágainak rejtekén. Na, valahogy ez tűnik a leginkább eltaláltnak a szerzői/elbeszélői pozíció beazonosításához, mert ha hihetünk a titokzatos telefonálónak, „minden regény, nem a regénnyel, nem a szöveget tartalmazó könyvvel kezdődik (…) Első lapjai egy másik könyvben vannak, egy sikátorban, ahol meggyilkoltak valakit, vagy egy madárnál, amely egy csapat játszó gyereket figyel, akik ugyanakkor nem látják őt”. (202. o., kiemelés tőlem – horner) És ezek után az olvasói helyzetünk sem kérdéses.
(Ford. Kutasy Mercédesz, Jelenkor, 2019. 215 o.)
