Anyám sosem volt képes megfelelni az anyja elvárásainak: sosem volt elég okos a szemében, sosem szerzett elég jó jegyeket. Ötvenszer olyan keményen dolgozott, mint bárki más. Hagyta, hogy az anyja álmai legyenek a saját álmai. Azért élt, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak, még akkor is, amikor már ő is anya lett, még akkor is, amikor az anyja már halott volt. Az anyja felé fordulva élte az életét, nem felém fordulva.
Mennyire reméled meghaladni az anyádat? Nem leszel teljesen más nő, akkor hát legyél egy kissé módosított változata, és lazíts. Nem muszáj mindenben utánoznod. Miért ne élj meg mást helyette? Engedd, hogy a minta, az ismétlődés, ami az anyád volt, és előtte az ő anyja, ezúttal egy kicsit másként keljen életre. Egy élet csupán egy kérdés, amit felteszel azáltal, hogy megéled: Így is le lehet élni egy életet?
Akkor véget ér az életed. Engedd hát, hogy a lélek, amit anyáid adtak tovább neked, megpróbáljon új életet élni benned. Nem élhetsz örökké. Egyszeri alkalom – egy próba-élet, és aztán vége lesz. Adj hát esélyt a léleknek, amit anyáid adtak tovább neked, hogy megpróbáljon benned élni.
Az anyáid által továbbadott lélek letéteményeseként ezúttal egy kicsit megkönnyítheted a dolgát. Bánj vele jól, mert eddig nem volt könnyű neki. Ez az első alkalom generációk óta, hogy megpihenhet, vagy igazán szabadon eldöntheti, mit tegyen. Akkor hát miért ne bánnál vele igazi gyengédséggel? Már oly sok mindenen keresztülment – hagyd hát megpihenni!
Ma kevés volt a könny, bár tegnap ott volt bennem a sírhatnék. Mégis, ott az a nyomás, az a feszítő érzés és szárazság a szemem körül.
Valaki megátkozott, ahogy előttem anyámat és az ő anyját is. Az illető, aki megátkozott minket, már halott. Ez az átok az, ami anyám bánatának feloldására indít, ahogy őt is arra indította, hogy feloldja az anyja [Magda] bánatát. Anyám azért élt, hogy megoldja az anyja életének problémáját, mivel Magda meg volt átkozva. Én sajátomként vettem át az átkot. Nem törekszünk boldogságra a házasságban. Nem keresünk boldogságot a gyerekekben. Főként a munkánk foglalkoztat minket, hogy megoldjuk anyáink könnyeinek problémáját.
A nagyanyám nem akarta volna, hogy a lánya szomorú legyen, és azt sem akarta volna, hogy a szomorúsága bennem folytatódjon. Senki, aki átélte azt, ami ő átélt, nem akarta volna, hogy a családja továbbvigye ezt a szomorúságot.
Csak egyetlen történetet ismerek a nagyanyám életéről a haláltáborban. Egy őr szólt a nőknek Magda barakkjában, hogy a németek női foglyokat keresnek kisegítőnek a tábori konyhán. Azt mondták, akit érdekel, és önként jelentkezik, az lépjen elő a sorból. Magda előlépett. Mindenki előlépett, köztük az a nő is, akinek Magda jövendőbeli férje udvarolt még a háború előtt.
Egy német katona ráordított a nagyanyámra: Nem te! Durván megütötte, ő pedig hátrasomfordált. Azt a nőt választották ki, akinek a nagyapám udvarolt régebben. Magda soha többé nem látta viszont. Később megtudta, hogy a konyhai munkára jelentkezők közül senki nem a konyhára került. Mindenkit a német katonákhoz vittek, akik először megerőszakolták, azután agyonlőtték őket.
Azt hiszem, a tény, hogy ezt a történetet gyerekkoromtól fogva ismertem, ébresztette fel bennem a különös érzést, hogy természetes, ha egy családfa egyik ága kihal, mintha a mi águnknak is ott kellett volna kihalnia, de valamiképp sikerült elkerülnie ezt, de csak kis haladékot kapott – mint amikor valaki, aki halálos lövést kap, és még pár lépést tántorog előre, mielőtt holtan esik össze. Mindig is ilyennek éreztem az életemet: néhány vérben úszó, tántorgó utolsó lépésnek azután, hogy a lövedék a testbe csapódott.
Amikor azon gondolkodom, mi minden lehetett vagy nem lehetett volna, úgy gondolom, nem akarom, hogy a húsunk – anyám húsa, a nagyanyám húsa – egyszerűen csak osztódjon és lemásolódjon. Azt akarom, hogy az életük megszámláltasson. Olyan gyereket akarok, aki nem fog meghalni – egy testet, ami beszél és beszélni fog, ami nem lehet elégtelen, és nem lehet elégetni. Nem lehet egy könyv minden példányát elégetni. Egy könyvnek nagyobb hatalma van minden gyilkosnál, minden bűnnél. Akkor hát erős teremtményt kell létrehoznom, mindünknél erősebbet. Egy olyan teremtményt, ami sok testben él, nem csak egyetlen sebezhető testben.
Egy könyv ott él minden emberben, aki elolvasta. Nem lehet csak úgy eltörölni. A nagyanyám megmenekült a táborból. Megmenekült, hogy élhessen. Azt akarom, hogy a nagyanyám ott éljen mindenkiben, nem csak abban az egy testben, ami a két lábam közül bújik elő.
Nem érzem azt, hogy megengedhetem magamnak a gyerekvállalás luxusát. Nincs rá időm. Anyám keményen dolgozott, hogy értelmet adjon a saját anyja életének. Az anyjáért dolgozott, azért, hogy értelemet adjon az anyja életének. Az anyja felé fordult, nem felém. Én is anyám felé fordulok, és nem a fiam vagy a lányom felé. Mi visszafordítjuk a szeretetünket, hogy értelmet adjunk az életnek, hogy szépséget és jelentőséget adjunk anyáink életének.
Lehetséges, hogy az anyaság az ember anyja előtti tiszteletadást jelenti. Sokan ezt úgy teszik meg, hogy ők maguk is anyává válnak. Azzal, hogy gyerekeket szülnek. Azzal, hogy utánozzák az anyjuk tetteit és az iránta érzett tiszteletből ők maguk is anyák lesznek.
Én is azt utánzom, amit anyám tett. Ezzel egyben tisztelgek is anyám előtt, nem kevésbé, mint az, aki azzal tiszteli meg az édesanyját, hogy unokát szül neki. Én sem tisztelgek kevésbé anyám előtt. Azt teszem, amit anyám tett, és ugyanabból az okból – dolgozunk, hogy értelmet adjunk anyánk életének.
Mi a különbség aközött, hogy valaki jó anyja vagy jó lánya valakinek? Gyakorlati szempontból sok, de szimbolikusan egyáltalán semmi.
Másrészt viszont vajon a nagyanyám nem azt akarná, hogy boldogok legyünk? Mondjuk azután, hogy elvégeztük a munkánkat? Anyám idén nyáron ment nyugdíjba, miután megállás nélkül, keményen dolgozott első osztályos korától a hatvanas évei végéig. Elérte azt, amit kitűzött maga elé – pontosan valósította meg a tervet, amit az anyja tűzött ki elé. Most békét és boldogságot kellene éreznie – de nem így van. Bár véghezvitte – beteljesítette a sorsát, és most annak a következményeit éli. A mennyekben kellene éreznie magát, szabadnak – már ha a mennyország olyan hely, ahol a sors beteljesedik, és az ember megszabadul a sorsától. Addig nincs boldogság, amíg az ember nem teljesítette be a sorsát. A boldogság az ellentéte. A boldogság kénytelen lesz várni.
Csonka Ágnes fordítása
