Nővére a süteményestállal a kezében figyelte a húgát. Látod, mennyire szeretnek, jelezte hangosan Ildikó, a többi anyuka pedig egyetértően bólogatott. Bori lesütötte a szemét. A gyerekek pirospacsiért álltak sorba előtte, aki vesztett, duzzogva állt a sor végére. A gyerekek imádták Borit, éppen ezért a lány jogosan fájlalta, mennyire ritkán találkoznak. Ildikóék új kertvárosi háza hatalmas volt és távoli. A fehér falak, világos bútorok sterilséget árasztottak. Bori a házat egyszerű fényűzésnek találta, másrészt nyomasztotta nővére és a közte lévő távolság. Nem passzolt sem a ház, sem a költözés az életükbe. De megpróbálta elfogadni, mint Ildikó minden más döntését.
Amikor Bori a gyerekekkel együtt kiment a kertbe, Ildikó összehívta az anyukákat. Ha nem a húgomról lenne szó, nem kérném tőletek. Az Ildikó hangjában megbúvó rezignáltság mágnesként vonzotta a többi szülő figyelmét. Komoly segítségre szorul. Ez így nincs már rendben. Szakemberre van szükségünk. Az újdonsült anyukák közül egy melírozott hajú visszaigazította hullámos tincsét vastag keretes szemüvege mögé. Nem tudtuk, hogyan tegyük szóvá, egyáltalán merjük-e, de biztos lehetsz benne, segíteni fogunk. Kérem tőletek, hogy az ő érdekében most ne találkozzatok vele egy ideig. Csak addig, amíg beteg. Az asszonyok egyetértően bólogattak. Dühösen ráncolták homlokukat, összegyűjtötték gyerekeiket Bori mellől.
Miután elbúcsúztak, Ildikó felhozta a számtalanszor tárgyalt témát Borinak, kifejtette, mennyire szereti őt mindenki, és nagyon komolyan mondja és szeretné, ha pszichiáterhez fordulna. Csak amíg a helyzet nem javul. Bori szeme hatalmasra nőtt. Ildikó ingerülten bólogatott.
Mivel eleget szeretett volna tenni nővére kérésének, a lány másnap felkereste az ajánlott szakembert. Mindennap igyon két decit ebből a speciális főzetből, javasolta neki az orvos. Reggel és este, mondta higgadt meggyőződéssel, jó hatással van a libidóra, mondta mosolyogva. Higgye el, ez már egy elég jól kezelhető betegség. Hamarosan ön is teljesen elfogadja majd, hogy egy nő dolga a szülés. Mikor ezt kimondta, egy pillanatra elkomolyodott az arca és a hangja is mélyebbre váltott. Habár lehetnek mellékhatások. Úgymint, és hadarni kezdte: bágyadtság, ingerültség, étvágytalanság, álmatlanság, inkontinencia, ritkább esetben hányás és hasmenés. Eztán újra lassan és nyugodtan folytatta, de ezek természetes velejárói a folyamatnak.
Bori türelmesen hallgatta a férfit, aztán elmondta, ő nem fél a gyermekvállalástól, pusztán szeretne harminc felett is utazni, élni. Kifejtette, szeret túrázni, színházba, moziba járni, nem ritkán egyedül is. Áhá, egyedül, nézett ki kerek lencséi mögül a pszichiáter, élni, vagy úgy, mondta, majd szaporán jegyzetelni kezdett. Amint befejezte, izgatottan ugrott a kilincs után, majd kiszólt valami alig hallhatót az asszisztensének. Bori folytatta, őt egyelőre nem vonzza a családosok élete, hogy talán ráér még ezzel a dologgal. Szóval, hogy ráér, ismételte a pszichiáter Borit, majd egyre szaporábban jegyzetelt. Aztán elnézést kért, eltűnt a szomszéd szobába telefonálni. Zavart mosollyal tért vissza rövidesen. Leült a fotelbe, keresztbe tette lábait és kibámult az ablakon.
Bori mikor észrevette, hogy a pszichiáter már lélekben nincs vele, felállt és távozni szeretett volna, de ekkor az asszisztens hirtelen egy hatalmas papírstóccal a kezében beviharzott. Borinak azonnali hatállyal alá kellett írnia a nyomtatványokat. Ezután a lány már el sem hagyhatta az épületet. Átszállították a külvárosba, ahol egy hatalmas birtokon vették nyilvántartásba. Bori csak tiltakozott, amivel azt érte el, hogy erősebbnél erősebb nyugtatókat kapjon. A birtokon, egy borostyánnal befuttatott kastélyba vezették, melynek tágas, fehérre meszelt belső terei a gyógyszerektől bódult lányt kísértetiesen Ildikóék házára emlékeztették.
A lánynak külön szobája volt. A sarokban egy modern babakocsi, mellette egy pelenkázó, azon színes bébiruhák, a polcon cumisüvegek és egy fejőgép árválkodott. Jó helye lesz itt, fiatalhölgy, mondta a méretes ápolónő, és rázárta az ajtót. A félig-meddig magánál lévő lánynak szemet szúrt a rózsaszín tapéta is, amitől a hányinger kerülgette, de olyan kimerültnek érezte magát, hogy rögtön ágynak is dőlt.
A kezelése láthatóan egy hónap után sem járt eredménnyel. Még a gyerekkori barátokat is berendelte Borinak Ildikó, akik mind azt szajkózták, hogy mennyire nagyszerű és természetes dolog az anyaság. A szülők és a barátok is sírva távoztak a bentlakásos intézményből, kilátástalannak ítélték a helyzetet. Az ápolók kedvesek voltak Borival, még azután is, hogy szökni próbált. Habár sokszor az ágyhoz kellett kötözniük, megetetni, vagy éppen ha éjszakánként felriadt és kiabált, egy ápoló mesével nyugtatta őt. Borit ugyanis folyamatos rémálmok gyötörték. A főorvos kénytelen volt más gyógyszereket felírni, amitől a lány teljesen elnémult. Onnantól kezdve éjjel-nappal az ágyában feküdt. Nem szólt senkihez, csak egy-egy dühös morgást hallatott, mikor el akarták vinni fürdetni.
A főorvos végül berendelte Ildikót és a férjét. Megbeszélték, hogy nincs többé értelme benntartani a lányt, nem tud magáról gondoskodni, újabban még pelenkázni is kell, de a jogszabály szerint magukhoz fogadhatják őt. Ildikó és férje most is a legjobbat szerették volna Borinak, éppen ezért fogadták örökbe a hugit. A kertvárosi környezet majd jót fog neki tenni, doktor úr! Hiszen mindig is ezt szerette volna, ott élni, mondta Ildikó a főorvosnak.
Miután hazavitték a lányt, átalakították neki a gyerekszobát. A fal színét meghagyták rózsaszínre, csak a rácsos kiságyat vitték ki, hogy a pelenkázó rendesen elférjen, hiszen arra szükség volt. Anyák napján újra vendégségbe jöttek Ildikó barátnői. Örömmel látták, hogy Bori végre jobb színben van. Kedvesen gügyögtek hozzá, segítettek bevenni a gyógyszereit, még a gyerekeiket sem féltették a lánytól, mint azelőtt, habár azok már többé nem szívesen játszottak vele.
