Tokaj városkájában sétálgatni olyasmi érzés, mintha az ember az újpesti bőrgyár hátsó falánál recskázna még egyet egy esős novemberi délutánon, mielőtt fölköti magát.
Annyi élet pezseg az utcákon, mint egy mediterrán fürdőhelyen, ahol egymást érik a jobbnál jobb Michelin-csillagos éttermek, borbárok, pompás wellness szállodák és olcsó panziók, este tízkor lendülnek neki a baba- és a fagylaltos kocsik, bongyor hajú lányok robognak a Vespákon színes banánszoknyákban, mindenhonnan élőzene csendül fel és hajnali kettőig kavarog a boldog nép.
Ja, nem.
Igazából úgy érzed, épp’ atomtámadás után vagyunk és te vagy az egyetlen túlélő. És ezzel Tokaj jelképe mindannak, ami itt és most történik. Eszenciája mintegy a rész az egésznek (az eszencia az aszúszemekből a kádban önsúlyától kipréselődő színlé). Mer’ azt bátran ki lehet jelenteni, hogy tényleg a tokaji a világ legjobb bora, ez nem vitás. (Anyalapomnál, a BORIGO magazinban 10 év alatt kétszer adtunk 100 pontot - márpedig 100 pontot nem ad az ember, mert az olyan, mint az istenlátás, létező fenomén nem lehet száz pontos -, mindkétszer aszúnak: Szepsy és a Lapis 2006-os hatputtonyosának).
Miénk a világ legjobb bora, amit nem tudtunk világcsodává és -szenzációvá emelni, a bort el tudjuk készíteni (vagy kéttucatnyi olyan kisebb-nagyobb, modern pincészet van, ahol tökéletes tokaji készül), de se körülötte a kontextust (szállodák, éttermek, turizmus), se az eladást (marketing és értékesítés) nem igazán tudtuk felemelni az elmúlt bő negyedszázadban, márpedig a jó bor az, ami el van adva és ki van fizetve. Veszteséges pincék, eladatlan készletek, röhejes árak (kannás aszúk fillérekért), noha a tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, mézédes Magyarország, ha az államállatnak erről lenne víziója, nem a voksokért a határokon kívül épített futball-stadionokról. És kézbe venné a piacépítést és a marketinget, a kutatást és az oktatást. Ha nem pénzt osztogatna a rokoni és baráti borászatoknak, hanem az eladást támogatná, akkor ki lehetne mozdulni ebből a lefagyottságból.
Eltelt egy generációnyi idő a bolsi világ összeomlása óta és nincs még egy borvidék, ahol ilyen sötét és szegény utcácskák vennék körül a világ legjobb borát készítő pincészetek világító szigeteit; egy meglehet, szélsőséges vélemény szerint hiába áramlott vagy 100 milliárd forint magántőke és tengernyi fejlesztési pénz a térségbe a rendszerváltás óta, a Tokaj-hegyaljai borvidék tkp. ma már nem is létezik. És a megosztásra épülő politika pont ellenkező irányba hat, mint kéne: a sikerhez közösség és kooperáció kellene, nem a hatalom alapjának képzelt megosztás fokozása, a tisztogatás és a gyűlöletkampányok…
Volt szerencsém egy olyan bort kóstolhatni, ami miatt érdemes foglalkozni a borral. Ez Demeter Zoltán 2017-es Anett-je, egy istenbizonyíték sárga-muskotály, intenzív illatában a női princípium virág-, kajszi és pézsmaillatú lényege, a mézédes korty valószínűtlenül finom. Ilyen villámcsapásszerű, látomásos borélményem csak Szepsy küvéje és egy Banfi Chianti kóstolásakor volt. Demeter nem mellesleg a brit Decanterben 2006-os Eszter nevű borával 96 pontot ért el, ami világszenzáció, amivel tele kéne lennie a magyar médiának, igazi büszkeségre okot adó teljesítmény: Demeter for president. Jobban járnánk…
