Irány az Európai Egyesült Államok – üzeni a balliberális ellenzék. Ezzel szemben egy kormánykorifeus szerint az Európai Unió (EU) biztonsági kockázat Magyarország számára. Ön hogy látja?
Nem vagyok politikus, nem tisztem ilyen megszólalásokat kommentálni. Annyit azonban történeti szociológusként megjegyeznék, hogy az EU eddigi integrációs folyamatai – az egységes piac és jogrend, az euró, mint közös fizetőeszköz, vagy az átjárható államhatárok – mind a nemzetekfelettiség irányába mutatnak. Erről persze hallani sem akar az európai szélsőjobb, köztük a magyar kormánypárt. Befolyásukat, hatalmukat féltve irtóznak minden újabb hatalomátadástól.
Mindeközben a magyar közvélemény nem igazán tud valós képet formálni az Unióról, amiben bizonyára közrejátszik a Brüsszelt kárhoztató propaganda.
A karikatúraszerűen vulgáris, egyoldalúan EU-ellenes kormányretorikán túl fokozza a zavarodottságot, hogy az EU fura szerzet: államként jelenik meg, holott nem az. Van zászlaja, himnusza, elnöke, követségeket tart fenn és sokféleképpen, mondhatnám Janus-arccal lép fel a világpolitika porondján. A 28 tagállam külön-külön szavaz az ENSZ-ben, de ha érdekük úgy kívánja, az uniós csapat tagjaiként sorakoznak például a világkereskedelmi körtárgyalásokon. Zavarba ejtő lehet az is, hogy a brüsszeli irányító központ főigazgatóságai miniszteriális szervezetekre emlékeztetnek, miközben „alattuk” szinte teljesen hiányzik a végrehajtó apparátus. A közhatalmi teendőket szerződéses alapon a tagállamok hivatalai látják el, vagy éppen más nemzetközi intézményekre testálják. Ez utóbbira markáns példa, hogy a katonai stratégia, a védelem jó részét kiszervezték a NATO-ba. Mindennek eredményeként az államhatalmi működésre fordított uniós büdzsé aránya a tagországok együttes hazai össztermékének (GDP) kevesebb mint 1 százaléka, míg a világ összes modern állama, így az uniós országok esetében ez minimum 30 százalék. Az EU – mint egyfajta fővállalkozó – létrejöttétől kezdve arra törekedett, hogy összerendezze, maga alá rendelje a tagok részérdekeit. Erejének egyik forrása a tagállamok összsúlya – az EU ezáltal válik tényezővé a globális versenyben.
Erre mondják: nagy ötlet. Fennkölten úgy szoktak fogalmazni, történelmi léptékű az a teljesítmény, hogy az EU mára eljutott a mélyreható integrációig, a világkereskedelem éllovasa, s ennek is köszönhető, hogy már több mint 70 éve béke honol a kontinensen. Ez minden pénzt megér.
A nyugat-európai nagytőkének mindenképpen. Az sem vitás, hogy az EU állampolgárai, benne a magyarok, szintén részesülnek Unió biztosította előnyökben: szinte korlátok nélkül élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, üzleti tevékenységet végezhetnek a tagországokban, feltéve, ha megengedhetik maguknak. Ám egyéb, némileg összetettebb ügyek – így a termeléskihelyezés, a tőkebefektetés és a profitkivitel, a piacszervezés, illetve a társadalmi jólét és jövedelemelosztás – tekintetében már jóval egyenlőtlenebb módon oszlanak el az előnyök és a hátrányok, főként a legutóbb felvett kelet-közép-európai tagállamok, köztük Magyarország esetében. Itthoni tapasztalat, hogy a fejlettebb tagokhoz mért hátrány az óriási közvetlen uniós tőkebefektetések, valamint a szubvenciók és a külföldön dolgozó állampolgárok hazaküldött megtakarításai ellenére sem csökken.
Könyvében keményen fogalmaz: az EU nem a jóság megtestesülése, hanem az elitek paktuma. Hogyan jutott erre a megállapításra?
Társadalomtudósként az a feladatom, hogy a világ komplexitását elemezzem. Természetesen engem is felháborít a politikai és gazdasági bűnözés, a szociális igazságtalanságok minden formája. Látni kell azonban, hogy az EU nem „a jó birodalma” (sem a „rosszé”), hanem geopolitikai és a tőkemegtérülési logikával, racionálisan kialakított, globális érdekérvényesítő szervezet. Nem az a célja, hogy bennünket, vagy bárki mást „felemeljen”. Amikor belevágtam az EU tanulmányozásába, legfőképpen az foglalkoztatott: miképpen volt lehetséges, hogy a nyugat-európai nemzetállamok – mindenekelőtt a két rivális, a francia és a német – évszázados háborúskodás után egyszer csak leültek és létrehoztak egy olyan szervezetet, amelyben hajlandóak jórészt lemondani államiságuk legféltettebb kincséről, szuverenitásukról. Globális nézőpontból az is szembetűnő, hogy a hat alapító ország között többségben voltak az európai gyarmattartók, azok a társadalmak, melyek a XVI. századtól a világ Európán kívüli részének nagy többségét uralmuk alá hajtották. Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália későbbi felvételével azután lényegében teljessé vált ez a lista. Közismert, hogy a gyarmattartó társadalmak történelmi „sikerei” – az életminőség ugrásszerű javulása, a technikai haladás, az élettartam meredek növekedése – nagyrészt a világ leigázott térségeinek kiszipolyozásával, politikai, emberi jogaik lábbal tiprásával ment végbe, vadul rasszista ideológiai keretben. Gazdasági értelemben Kína, az indiai szubkontinens és az afrikai térség volt e folyamat legnagyobb áldozata, jóllehet a kapitalizmus előtti időkben meghatározó szerepet játszottak a globális értéktermelésben és a kereskedelemben, jóval fontosabbak voltak, mint a fölöttébb „elmaradott”, marginális helyzetű Nyugat-Európa. A kolonializmus nyers válfajainak mára jórészt vége, ám a gyarmati múltból örökölt függőségi viszonyok tovább élnek, s azok mai haszonélvezői nagyrészt az EU-ban, az EU védőszárnyai alatt léteznek.
Ha jól értem, azt állítja, hogy az Unió a tőkés világrend szüleménye, ma is zajlik a késhegyre menő verseny, csak éppen civilizáltan, a kapitalizmus liberális játékszabályai szerint?
Az EU – csakúgy, mint riválisai – saját tőkés osztályai érdekét képviselő szervezet, nem jótékonyságra találták ki. Küzdelem folyik a globális erőforrásokért, a hatalomért és a befolyási övezetekért – mégpedig globális méretekben. E versenyben az elmúlt harminc év folyamán szenzációs felfutást produkáló Kína, valamint az EU és az USA egyaránt 20-20 százalék körüli részesedésnél tart a világ-GDP-n belüli arányt tekintve. Kína az 1820 előtti időszakban évezredekig a világtermelés negyedét-harmadát adta. ”Szegény ország” csak 150-160 évig volt, mai sikere lényegében nem más, mint visszatérés a történelmen átívelő helyére. Ebben az értelemben Kína felfutása megállíthatatlan, s ez a világ mai szerkezeti átalakulásának lényege. Az új világrendért folyó versenyfutásban a nyugat-európai multinacionális tőke, s annak globális képviselője, az EU nyilván nem óhajt lemaradni. E játszmában az EU egyik újítása, hogy sikerült elhitetnie, maga a megtestesült Jóság. Kialakulni látszik egy olyan szereposztás, melyben az USA a világ csendőre, az Unió pedig az erőszakmentesség angyala volna – holott ez így messze nem igaz. A NATO-ban például az amerikaiak mellett tevékenyen részt vesznek az európaiak, az amerikai hadigépezet pedig a nyugat-európai tőke érdekeit is képviseli.
De hát az EU demokratikus szervezet, a döntéshozatal széles alapokon nyugszik, abba bevonják az uniós polgárt, s az imént fejtegette, hogy az Unió sikeresen tudja harmonizálni a részérdekeket. Miért mondja, hogy az állam és a tőke jegyesek, a nyugat-európai multik is éppen olyan üzleti technikákat követnek, mint elődeik a gyarmati korban?
A centrumországok egy részében a tőke ma már különösebb tiltakozás nélkül elfogadja, hogy profitja egy részét az állam visszaforgassa a társadalomba, amiért olyan munkásosztályt kap cserébe, amely egészséges, jól képzett, fegyelmezett, megfogja a munka végét, s ritkán sztrájkol. Ám a távolabbi végeken ugyanez a nyugat-európai tőke kevésbé szívbajos. Nem kell messzire menni, vegyük a magyarországi rabszolgatörvényt. A kormány – amely vad nacionalista és EU-szapuló retorikával nyeri a választásokat – elképesztő nyíltsággal szolgálja a befektető nyugati nagytőke érdekeit a magyar társadalommal szemben. Föl sem merül, hogy a nyugat-schengeni tőke kelet-közép-európai profitjának meghatározott részét visszaforgassák a helyi társadalomba. Vajon miért nem?
Nem gondolja, hogy a kormány unióellenessége ellenére a félperifériás Magyarország EU-tagsága révén közelebb kerülhet a nyugat-európai centrumhoz? Emelkedetten: kompország végre kiköthet a túlsó parton?
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Ami az utolérés metaforáját illeti, nagyon szép, csak az a baj vele, hogy értelmetlen a mi helyzetünkben. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme hosszú időkre visszatekintve a világátlag 120-140 százalékos sávjában mozog. Hozzáteszem, higgadt mérlegelés alapján arra kell jutnunk: a tartósan a világátlag feletti magyar jövedelemszint nem is olyan rossz teljesítmény – a világ lakosságának kétharmada összetenné érte a kezét. A nagyvilágban egyébként ritka kivétel az olyasfajta „utolérés”, mint amiről a kelet-közép-európai társadalmak álmodoznak. Szerintem Magyarország bajai nem a bruttó nemzeti jövedelem szintjével, hanem az egyenlőtlen elosztási viszonyokkal függnek össze. Persze pár százalékkal a GDP is bővülhetne, de ennek hatása elenyészik amellett, hogyan osztjuk el a megtermelt jövedelmeket. Miképpen érjük el, hogy a közszféra a társadalmat szolgálja, hogy jobb legyen a szociális ellátás, a kórház, az iskola, s a mai leszakadtak is jobban részesüljenek a javakból. Állítom, már ma is van az országban annyi bruttó nemzeti jövedelem, hogy szépen, jól, kiszámíthatóan éljen a társadalom. Amíg azonban a közszolgálati funkciókat a profitelvű magántőkének szervezi ki az állam, és még ezen is profit keletkezik, amit egy szűk, kormányközeli csapat, illetve a nyugat-schengeni transznacionális tőke fölöz le, minden, az EU-tagságból fakadó, mérsékelt versenyelőnyünk elenyészik.
