Sokan közülük persze nem íróként, hanem politikusként váltak ismertté, de 1848 elején még messze nem dőlt el, milyen irányban alakul majd karrierjük. De még a vérbeli politikusok között is sokan kacérkodtak az irodalommal. Az újságíró Kossuth Lajos is csak az utolsó, 1847 őszén összehívott reformországgyűlésben lett követ, és az ellenzék vezére. Előtte, börtönévei alatt Shakespeare-fordítással is próbálkozott, nem is rossz minőségben. (Még a börtönben értesült róla, hogy Döbrentei Gábor nála hamarabb elkészült a Macbethtel, abba is hagyta a fordítást. Vajon hogyan alakult volna pályája, ha ő végez hamarabb, és kiadják a munkáját?)
Kossuthnál jóval erősebb szálak kötötték az irodalomhoz a főrendiház centralista ellenzékének vezéralakját, Eötvös Józsefet. Irodalmi pályáját Victor Hugo hatását mutató romantikus drámákkal kezdte, de a ’40-es években már megjelentek egyedi hangú regényei, köztük a ma is olvasható A falu jegyzője. A Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként az elsők között fordult szembe Kossuth politikájával, és mondott le kormánytagságáról. Minden bizonnyal életét is ennek a döntésének köszönhette, így a szabadságharc leverése után is párhuzamosan haladhatott közéleti és szépirodalmi pályája. Az abszolutizmus időszakában is írt regényeket, sőt, verseket is, miközben ellenzéki politikusként, majd az 1867-es Andrássy-kormány kultuszminisztereként nevéhez kötődik a leginkább liberális szellemiségű törvényjavaslatok kidolgozása. Szintén a centralista ellenzékkel szimpatizált az erdélyi Kemény Zsigmond, akinek életművében ugyancsak elválaszthatatlanul összefonódik a politika, az újságírás és a szépirodalom. 1847-ben a politikai közélet aktív formálójaként jelentkezett első regényével, a forradalom alatt pedig Kossuth mérsékelt, békepárti ellenzékének soraiban találjuk. A szabadságharc bukását követően kiadott tragikus hangú történelmi regényeit – az első magyar realista regényeket – kortársai közül sokan a közelmúlt allegóriájaként értelmezték.
Szintén a reformországgyűlés írói vénával megáldott arisztokratái közé tartozott Podmaniczky Frigyes, aki a forradalom előtt Kossuth kortese, azaz kampányfőnöke volt, majd huszárkapitányként harcolta végig a szabadságharcot. Világos után büntetésből közlegényként sorozták be a császári hadseregbe. Leszerelését követően sorra jelentette meg regényeit, ám nem elsősorban ezek művészi értéke miatt érdemes fejet hajtania előtte az utókornak, hanem a kiegyezés után a Fővárosi Közmunkák Tanácsa élén végzett városépítő munkássága miatt. Az előszeretettel hordott kockás nadrágjairól pepita bárónak is nevezett politikus Krúdy Gyula egyik ihletőjeként mégis bevonulhatott az irodalmi emlékezetbe. Teleki László ugyancsak az országgyűlésben kezdte közéleti karrierjét, és ezalatt megírta a korszak egyik legfontosabb drámáját, a római korban játszódó A kegyencet. A filozofikus mű nem aratott átütő sikert, a 20. században Illyés Gyula átdolgozásában vált igazán ismertté. Teleki 1847-ben a legfontosabb pártszerű tömörülés, a pesti Ellenzéki Kör elnöke lett, a forradalom és szabadságharc alatt pedig a magyar kormány legfontosabb diplomatája volt Párizsban. Emigrációban töltött évei után a kiegyezést elvi alapon elutasító politikusként tért haza, és lett – az irodalmi és politikai elit teljes megdöbbenésére – öngyilkos 1861-ben.
Az Ellenzéki Körben Teleki alelnöke – a statisztikus Fényes Elek mellett – Vörösmarty Mihály volt. A korszak első számú költőjeként számon tartott Vörösmartyt ebben az időszakban szintén elragadta a politikai lelkesedés. A forradalom alatt Eötvös József miniszterként felajánlotta neki a pesti egyetem irodalmi tanszékét, de ő nem fogadta el, inkább a közéletet választotta. 1848 nyarán elindult a képviselőválasztáson, és bekerült az országgyűlésbe. A képviselőház leghallgatagabb tagja volt, politikai beszédeket nem tartott, így Petőfi végül csak egy neki nem tetsző szavazata miatt tudta megtámadni politikussá lett mesterét. A Vörösmarty generációjához tartozó vezető irodalmárok közül Bajza József költő és kritikus a Nemzeti Színház igazgatójaként vált a márciusi események fontos szereplőjévé. Politikai tisztséget később sem vállalt, ám a Kossuth Hírlapja című forradalmi lap főszerkesztőjeként mégis aktívan részt vett a közéletben. Szerepvállalásáért Világos után éppúgy bujkálnia kellett, mint Vörösmartynak, később pedig az évekig tartó üldöztetés miatt elméje elborult, és teljesen elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Vörösmarty és Bajza együtt szerkesztették a reformkor legfontosabb irodalmi lapját, az Athenaeumot Toldy Ferenccel, aki szemben velük teljesen passzív maradt a forradalmi napokban, így később számos üldözött író érdekében felemelhette a szavát. Köztük volt Czuczor Gergely papköltő, a Magyar nyelv szótárának szerkesztője is, akit Riadó című verséért a Pestet 1849-ben elfoglaló osztrákok halálra ítéltek. Toldy közbenjárására kapott kegyelmet, így cellájában befejezhette a ma is alapvető fontosságú nyelvészeti munkát.
Folytatás a Nyitott Mondat 2019. március 14-én megjelenő, nyomtatott számában