Ez az egér egy ápolónak jutott. Egy magyar nővérotthonban, éjszaka. Rápottyant egy nehéz nap után az elfáradt, aludni akaró dolgozóra. Aki családjától távol, már nem fiatalon, segítség nélkül próbálja az életét rendezni. Havi 140 ezer forintból. Annyi fizetésből, amennyi a hegyvidék szépasszonyainak egy wellness hétvégére vagy egy sétára a belváros üzleteiben éppen hogy elég.
Az eset elszenvedője azon ápolónők, szakdolgozók közül való, akik a kórházban, az intenzív osztályon, a sürgősségin dolgoznak nap mint nap. Nőnapon is. Az idősápolásban, a gondozásban, a mentésben. Sokuk - szerencséjére - családdal, társsal, gyerekkel, unokával, dupla női szerepben. De milyen megbecsülést tapasztalnak, ha ezt a női foglalkozást választják?
A kormány nagyszabású tervei, ezek a jól felfújt luftballonok sorban kipukkadnak. Hiába a béremelés, elvitte hatását a megemelt minimálbér. A nővérotthonok felújítása, építése, legalább tíz éve állandó ígéret. Most már iszonyú sok hadra fogható kéz, szív, agy hiányzik az egészségügyi ellátásból. Főleg az időseknek . Mert ezek az „ágyblokkolók” a kórházakban, az „elfekvők” lakói, az idősotthonok gondozottjai már nem tudnak kiállni az érdekeikért. Egyetlen kapcsolatuk a világhoz az ápolónő, meg a női szívvel, érzékenységgel rendelkező férfi ápoló.
Pedig ide kellene a legtöbb értő figyelem, mert a legelszántabb családok sem bírják sokáig. Az idősebb emberek gyakrabban szenvednek traumás sérüléseket, ehhez több rehabilitáció és ortopédiai szolgáltatás lenne szükséges, miközben a szellemi károsodás bármelyik foka is megjelenhet. De a magyar egészségügyben az idős betegek is elszigetelten várják sorsukat. Mert az egészségügyi szolgáltató, az egészségpolitika elmulasztja észrevenni őket. Magyarországon csak a macsó, férfi gondolkodás, az efféle orvosi, klinikai szemlélet létezik az egészségügyben. Bár a hatályos törvény az ápolás felügyeletét az orvosok alá rendeli, nem mernék megkérdezni egy orvost sem az ápolási folyamatról, az ápolási terv újratervezésének szempontjairól. Arról, hogyan kell megetetni egy százéves beteget.
Miben különbözik ez a hagyományos orvosi gondolkodástól? Az ápolók képesek arra, hogy a mindennapi döntéshozatalban olyan megoldásokat találjanak, amelyek megerősítik az emberi kapcsolatokat. Ezért kérik a társadalmat arra, hogy engedje meg: többen dolgozhassanak a szociális ellátásban, a kórházak fokozott ápolást igénylő betegeinek ellátásában. Legyen több szakember, szakdolgozó, gyógytornász fizikoterápiás szakember a rendszerben. Hogy gyakorolhassák az empátiát, és biztosítsák az emberek integritását testileg és lelkileg minél tovább.
A macsó kultúra és egészségügyi ellátás nem az ápolás szinonimája. Most a szervezeti struktúrák és az irányítás módjai a hagyományos férfiuralmat mutatják. Csúcskórházban, magánegészségügyben dolgozni az igazi, ott gyógyulni státusz szimbólum. Az az egyensúlyvesztés különösen érinti a „kisebbségeket” - a szegényeket, az időseket, a nemzeti kisebbségeket, az idősebbeket, a fogyatékkal élőket. Akiket pedig mindenhol segíteni kellene, női aggyal, kézzel, szeretettel.
Az ápolók szakmai elhivatottságában az etika központi jelentőségű. A gondolatot be kellene illeszteni egy nagyobb társadalmi kontextusba, ahol a női szerep és az ápolás a legmagasabb szintű morális tett. Így a nők gondozásban, támogatásban nyújtott szerepe a helyére kerülne a társadalomban, akár otthon történik, akár intézetben vagy a klinikai ellátásban.
Meggyőződésem szerint a nőket lehet másképpen is értékelni, mint ahogy az a Nőnapon szokásos. Ez a megállapítás bizony erősen szembe megy az államilag elvárt, szinte hivalkodó anyasággal és az idealizált női léttel, ahol a gyerekek, unokák számával mérik az ember, a nőiesség értékét. De én vállalom. Az ápolók világában statisztikailag több az egyedülálló nő. Család, „sikeresnek” mondott párkapcsolat nem jut mindenkinek, sokan egyedül élik meg a gondjaikat, mert tanultak, dolgoztak, idős szülőt elgondoztak. Mások nem találtak párt, mert a fáradt ápolónővel, műtősnővel nem lehet minden este bulizni. Meg az ápolókra vetülő stigma miatt is könnyen egyedül lehet maradni.
Tegyük meg, hogy ebben az évben megöleljük a szingli ápolónőket, akik nem randevúkon, elegáns wellnessközpontban töltik az idejüket, hanem a Nőnapon is bemennek a „szent taposómalomba” dolgozni, túlórázni, ünnepnapon többletmunkát vállalni. A világ legszebb női foglalkozását elvégezni, amit egész szakmai életükben gyakorolnak.
Köszöntsük őket. Őt is, a kisegérrel találkozó Ápolónőt, és írjuk ezt a szót a lehető legnagyobb betűvel.