„Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából!” – írja Vastag Andrea „Az álkereszténység kora” címmel a Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében. Az írás nagy felháborodást, és a költő halálának centenáriumához közeledve különféle válaszreakciókat, beszélgetéseket indított el a közbeszédben. „Megmosolyogtató ez a kisajátítás, Ady kortárs ellenzéki-ellenálló szimbólummá avanzsálása. Fogadni mernék, ha nem történik meg ez az incidens, ahogy halad a világ a kreténség felé, ugyanezek a körök előbb-utóbb durván kikezdték volna Ady költészetét” – kommentálta Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője.
Reakciója azonban ugyancsak mosolyra késztethet bennünket.
Támadások kereszttüzében
Az irodalmi modernséget általában támadják, egészen másfajta elképzelés alapján gondolják el a legújabb kor irodalmát és kultúráját. Adyt életében támadták igazán erőteljesen, halála után ez kevésbé volt jellemző. Változatos volt az utókora ebből a szempontból – mondja Tverdota György, irodalomtörténész, hozzátéve: a befogadást tekintve is különböző kulturális formációk adták kézről kézre a költőt: a szociáldemokrácia számára lényegében parancs lett őt szeretni. „Ha egy költőt így kiemelnek, »bezzeggé« alakítanak át, és rá mutogatnak, az azzal a következménnyel jár, hogy a közvélemény kicsit megunja, hátat fordít neki.”
A jelenlegi aktív, folyamatos Ady-kutatás hiányának kapcsán az irodalomtörténész megemlíti, Király István olyan erősen rányomta bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek Ady-értelmezésére, hogy ez elbátortalanította, elkedvetlenítette azokat a fiatalabb, érdeklődő kutatókat, akik bekapcsolódhattak volna a nagy költő életművének értelmezésébe. - A részlet-kutatásokban Király kiemelkedően színvonalas volt. Aki Adyval foglalkozik, ma sem kerülheti meg, hogy szembenézzen az eredményeivel. De Király a Révai Józseftől örökölt, idejétmúlt ortodox marxista megközelítési szempontokat kívánta megújítani és továbbfejleszteni, s ezekhez a nézetekhez dogmatikusan ragaszkodott. Ma már elfogadhatatlan ideológiai konstrukciókba préselte bele a sokértelmű és sok irányban nyitott életművet. Ezért a Király örökségével való érdemi szembenézés máig várat magára.
Az Ady-felejtést vagy -hamisítást kevésbé tartja szomorúnak, mint a költőhöz kapcsolható potenciál mozgósításának elmaradását Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. „Ady ma egy korszerű nemzettudat kiépüléséhez vagy megerősítéséhez is fontos. A kurzus nemzeti ideológiájával szemben egy érvényesebb nemzeti ideológia és mitológia lenne megalkotható a segítségével – hangsúlyozza a magyartanár. – A költő megszólító ereje ma talán nagyobb, mint az ezredfordulón. Részben, de nem kizárólag azért, mert az Ady-publicisztika aktualitása nőtt, akár az állam és egyház szétválasztottságának csökkenése miatt, akár a nacionalizmus és a nacionalista demagógia előretörése miatt. S miután az Ady-publicisztika nagyon erősen ezek ellen szól, ahogy a költészetének egy része is, ezért a politikai-ideológiai-nyelvhasználati széljárásnak az ellenkező irányú mivolta Ady izgalmasságát és időszerűségét növelte.”
Nem véletlen, hogy akik nem egyszerűen a liberalizmusnak, hanem a felvilágosodásnak az örökségét támadják, hajlamosak Adyt is támadni – részletezi Arató, s ennek alátámasztásául felidézi az évekkel ezelőtti Duna Televízió-beli Zsenik vakvágányon című műsort. „Ez Adyról és József Attiláról szólt, Raffay Ernő volt a műsorvezető, a központi szereplő, aki közvetve és közvetlenül a mostani támadásokban is hangadó. A műsor úgy mutatta be a költőket, mint akik sötét eszmék rabságába estek, Ady például a nagyváradi zsidók és szabadkőművesek befolyása alá került. Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerült a megvásárolhatóság gondolata is, ami már csak azért is felháborító, mert azt feltételezik, hogy nem voltak szuverén emberek, és nem tudatosan választottak világnézetet, gondolkodásmódot.”
Történelmi látószögek
„Minden korszak kiemeli a költő hol egyik, hol másik arcát vagy verscsoportját, témakörét, amit az adott közönség és korszak irodalmárai többre tartanak, most sem történik másként” – mutat rá Arató a Magyar Idők idézett soraiban is nyomon követhető gyakorlatra, amely igyekszik a költőt feldarabolni: az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem szeretjük. A magyartanár szerint ez azonban nem megy, mert „ezek az Adyk” összefüggenek.
„A másik vicces támadásfajta, hogy a költészete nagy, de az élete gyalázatos és erkölcstelen. Amivel az a baj, hogy ez az irodalomban sokszor előfordul. A költő személyiségében nem feltétlenül emberi példakép, és fontos megemlíteni, hogy a vérbaj, vagy az alkoholizmus nem ritkaság a magyar irodalomban vagy kultúrában” – hoz még példát a „feldarabolásra” a magyartanár.
Hasonló törekvések mentén hangsúlyozta a költő honfoglalásra visszavezetett magyarságát, a magyar fajtából származását is – emeli ki Arató. - Ezt részben polemikusan használja azokkal szemben, akik az ősiséget szembefordítják a modernizálódással, a haladással, illetve antinacionalizmusával. Azért is hangsúlyozza ezt, mert közben odavág a szólammagyaroknak, és odavágásának legitimációját biztosítja ’Én nem vagyok magyar?’ felhorkanása. Éppen, hogy egy modern államnemzeti és kultúrnemzeti nemzettudatot ápol és képvisel, miközben az etnikai nemzettudat nyelvét is beszéli, de furcsa módon ez utóbbit polémiáinak legitimálására használja. Rettentő bonyolult, ahogy megépíti az ’ősi vagyok, de a modernért küzdök’ képet – részletezi.
„Lehet azt mondani, hogy forradalmi versei nem tartoznak költészetének élvonalába, ebben van is valami, de én fontosabbnak tartom őket, mert Ady is így tett. Világháborús verseinek jó része nem érthető a tízes évek szociális-politikai várakozásai, mozgalmai nélkül. Míg a múlt, a tegnap a korai Adynál valami negatív és elítélendő, amivel szemben az újnak van értékhangsúlya, addig a világháborús Ady a »tegnapi tegnapot« kezdi dicsérni, de ez a tegnap nem a régi magyar múlt, hanem a századelő progresszív törekvései, a tízes évek elejének változásra vonatkozó reménye. Nosztalgiája erre vonatkozik” – teszi hozzá Arató. Tverdota György szintén kiemeli: azok a szerzők, akik politikai költészetet alkotnak, nem politikai költők, hanem a történelemről gondolkodnak. „Ennek akkor van jelentősége, ha a történelemben nagy forradalom zajlik le, s úgy érzik, hozzá kell szólniuk. Petőfi és Ady sem a politikáról beszél, hanem a történelemről, és arról mindig van érvényes mondanivalójuk. A politikai ellenségeskedés túlnő Adyn, nem róla szól – vélekedik az irodalomtörténész. – Az Ady-féle modernség – az a modernség, amely mindig felforgatást, reformot, átalakulást, nyitottságot jelent – nem összeegyeztethető a Tisza István-, vagy, Horthy Miklós-féle szellemi örökség történelmi modelljével. Én az Ady-irányt választom, és szerintem a közönség igényes része mindig is ezt választotta, vagy ezt fogja választani” – hangsúlyozza.
Védjük meg Adyt?
A támadások nem jutottak el a középiskolai oktatásig – szögezi le Arató László. „Az iskola sokkal lassabban mozdul, nem gondolom, hogy a Magyar Időkben megjelenő cikk vagy egy televíziós beszélgetés Ady Endre iskolai újraértékelését eredményezné.” Úgy véli, azért sem számít annyira, hogy miről írnak, mert az állam közben méltóan áldoz az idei évfordulóra: nagy összegeket és korrektnek tűnő pályázati lehetőségeket. „A »védjük meg Adyt« -hangulatot a liberális ellenzéki értelmiség körében túlfokozottnak érzem. Ilyen könnyen nem lehet egy kultúrát átalakítani valójában kevesek által olvasott lapokban.”