– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás?
– A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös.
– Feloldható egyáltalán ez a dilemma?
– Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn.
– Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja?
– Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól.
– Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével?
– Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket.
– Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk?
– Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is.
– Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás?
– A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat.
– Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel?
– A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában.
A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is.
– Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai?
– A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni.
– Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is?
– Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik.
– Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban?
– Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
